Lenyugszik lelkem, nyugalom vagyon,
De ezt az égnek el nem adom,
Felállok, járkálok, dolgozik a gép,
Keresi ő a lét értelmét.
Tele ír papírra, szép jellemet,
Felköpi torkán a régmúlt verseket,
De mit gondol ő, ez nem ártja,
Emberek közt lett ő az árva.
Versei között koporsóba esve,
Senki által, sose keresve,
De megnézem én, miért nem szól,
Tán fáj testének a malac ól.
Dagonyás reggelben állatok közt,
Minként szolgáljuk magát a közt,
De vájunál küzdve, nem adom fel!
Le vagyok győzve, de kit érdekel?
Felvágnak s bujtatnak a föld alá,
Mi lenne ha magát fel is falná,
De gondolkodik, érti a gyáva,
Halottként szülték egy vérző világba.
De a mocsokban is magára lelve,
Aranyt és Petőfit egyre csak nyelve,
Költő vagyon, ez a legnagyobb vétek,
Bűnösként halunk, rohad az élet!