Az életem, már fáradt neszezése, lassan csöndbe torkollik!
A halál útján. csak elnézem, milyen szépen is pitymallik…
E táj már nem zenél, nyugalom öleli a fasori fákat,
Az életem már kiürülve henyél, így viseli a mákat!
Létem elfáradt...
Új nap dereng... szép látvány.
Nekem jut, csak csönd s magány.
Csodás e hajnal,
Szép napot ígér... másnak.
Fáradt, üres életem.
*
Nálam már, el is ment aludni a fény,
Tenorban horkol a létem peremén.
Az utam a távolság homályában csak réved,
A halál ismeretlenségben végül eltéved?
Az út előttem
Rövid, hosszú mögöttem.
Hamvad fényem, nem vezet.
Fényem halovány,
Utam végét nem látom.
Halál jötte még talány.
*
Még lehet, hogy a fényem csóvái, mint kutya farka lengenek,
És ezzel az integetéssel üdvözölnek, ha... messzi megyek.
Én még a fénnyel kart, karba fűzve boldognak tűnő táncot járok,
Ez már nem sok, ennél többet? Inkább ennyit, végül még, ennyit várok…
Vecsés, 2018. január 31. – Szabadka, 2018. április 22. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, alá a sedoka -kat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A sedoka -k címe:”Elfáradt létem...”