Új csillagok kellenek az égre,
Új istenek a kozmosz tengerére,
Sokkal tisztább, sokkal fellegebb,
Annyival istenibb, mint emberebb.
Új tollakat fogunk, de célunk nincs,
Pedig költői szavunk maga a kincs,
De mégis, eldobjuk fegyverünk,
Miért kíméljük gyáva lelkünk.
Szóljon a csendből is a szó,
Pincéből is égre ragyogó,
Mutasd meg ember mi vagy,
Mutasd mit tud az emberi agy.
Kelj fel hát szavak rettegett királya,
Tekints le lovadról a pusztavilágra,
De szállj le és vetsd kapád a földbe,
Varázsold e homokot humuszos zöldre.
Éltesd teremtőd, s teremtsd meg magad,
Boncold és tisztísd a fáradt agyad,
Ragyogd be az eget, mint a csillagok,
Legyél istened és az angyalok.
S ha végül minden a tiéd lesz,
A költészet akkor végül szegény lesz,
Így akarj is, légy telhetetlen,
De soha ne akarj uralni az életen.