Ha szörny ellen küzdesz,
Őt is kell látnod,
S verseket szülhetsz,
Megtörhet világod.
S végül te is elveszel,
Eszmédben harcolva,
Boldogtalan leszel,
Kezedbe karcolva.
Fejedben uralkodik a káosz,
Szemeidban halál,
Szívedben a végtelen pátosz,
De a föld vissza vár.
Kardot tartnál az égnek,
Hogy megöld az isteneket,
De nevetnek a vének,
S velük a kisgyerekek.
Mond, mégis miért vagy íly bohó,
Te, ifjú költőm,
Nem vagy te földi uralkodó,
Semmilyen földön.
Nem jutott neked már kenyér,
Éhség, elmebaj, halál,
S kezeidbe pár darab ér,
Mit az orvos se talál.
Véredben alkohol, bódulat,
Utcák szélen az undortol hányva,
S a nap feléd se fordulhat,
Úgy leszel a padkára dobálva.
De még mindig harcba kelsz,
Valami ellen,
Az életbe nem szívelsz,
Vetélj terhes lelkem.
S adj fényt vérben úszó versemnek,
Ki levegőt nem kap, halott,
S egyetlen szívemnek,
Mivel isten itt hagyott.
Küzdelemre a szörny ellen,
Ami én magam vagyok,
A földön járó szellem,
Mint az élet az utcán hagyott.