Egy öreg, faragott almárium
álldogált a pipacstenger közepén,
madarak raktak fészket polcain,
vénséges pók fonta lián kötelét.
Gyakran merengve nézte a tájat,
hisz szépsége beszőtte a mezőt,
de nem érezte magát egyedül,
mert a fény, s pompa körülvette őt.
Zsigereiben érezte sötét
éjszakákon az idő múlását,
hallgatta a hervadó, hamvadó
fülében szótlan szellő zúgását.
Sorvadt a nyár, közelgett a vén ősz,
pipacsok is nyugovóra tértek,
oltalmazó puha kis fészkükből
a madarak hosszú útra kéltek.