H.Gábor Erzsébet
Nagyanyám kenyere
Emlékszem tisztán; gyermeki fejjel,
illatos csókkal keltett a reggel.
Annyira jó volt! - belém ivódott.
Senki, csak én, meg nagyanyám volt ott.
Hajnalban kelt, s a tésztát dagasztva -
reccsent az éltes padló alatta,
merengve dúdolt, s pirult a kenyér…
Nem maradt tétlen a drága tenyér
addig se, amíg kisült a kincsünk
- a jóban, az Úrban mindig is hittünk -,
ujjait lágyan egymásba fonva,
hálaimáját csendesen mondta.
Amikor kihűlt, asztalra tette,
mennyei illat ringott felette,
keresztet „írt rá”, megsimogatta,
szótlanul szelte, s kezembe adta.
A számban omlott, éhesen nyeltem,
s édeni fénnyel telt meg a lelkem.
Őrzöm a percet, s úgy él az emlék,
minthogyha most is kisgyermek lennék.
2020.08.27.