Újfent tanultam valamit, valami újat,
s láttam az igaz csodát, mi feledteti búmat.
Olyan dérfehér volt minden, amerre csak néztem,
omlós hóban légiesen könnyed volt léptem.
Homlokomra hamvas csókot lehelt a zord tél,
megcsiklandozott a vígan közelgő szemfödél.
Szinte varázsütésre dalt zengett a végtelen,
fán túl vén okuláré álldogált védtelen.
Gyémántos szakáll lengett, csak nőtt, egyre hízott,
mily zseniális e tél! - éreztem, hogy vakított.
Ekkor lezuttyant a földre tisztán, oly békésen,
szemét lehunyta, s lassan elhalkult légzése.
Hirtelen örvénylett, hó kavargott, szél fütyült,
ropta a táncot, ablakon dermedt jégvirág ült.
Jég foga csikorgott, ropogott úgy, mint az üveg,
majd rebbent a nap pillája, s kéltek a rügyek.