Évekre elfogytak a szavak, a rímek,
Kiabáltam volna: hol vagy most Isten?
Megfojtott, megsemmisített a bánat
Nem volt levegőm, nem bírt el a lábam.
Mind elmentek, kik előttem jártak.
Álmomban látom őket, akár az árnyak,
Suhannak, simogatnak, mosolyogva néznek.
Most már nélkülük sodor tovább az élet.
Kiszívta életerőm a sok veszteség.
Csontom velőjében akár a fekély
Elindult a rothadás, a lassú halál
Lábam erőtlen, nincs már rohanás.
Lelassult az idő, szinte csak döcög,
Lelkem már nem sikolt, halkan hörög.
Mindig tudtam, mit akarok még,
De nem látom, honnan jön a fény.
Üvölt agyamban: gyógyíthatatlan!
Életem eddigi legádázabb vihara.
Ha nem leszek, félek, mi lesz velük?
Megígértük egymásnak: örökké, együtt!
Békével fogadják, ha már nem leszek!
Nyugodtan engedje el őket két kezem.
Ne rakd rájuk, mit adtál énnekem!
Kérlek Istenem, engedd, így legyen!