Mint egy erőtlen, belefáradt vándor,
leült szívem az útszéli kőre a jámbor,
fájdalmasan szép nevet rajzolt az út porán,
már meghalni kívánkozik, túl korán.
Oka volna az életemnek? Tűnődik.
Gondolatoktól jobban gyűrődik.
Rám ez életben szükség volna?
Mert akkor, az a valaki, csak szólna.
Ahogy a földet érinti tavaszi aranyló napsugár,
s mint ahogy délceg jegenye felhőt éri a sudár,
hozzád virágom, szívem oly lágyan szólna,
bárcsak egy örök, kedves mosolyod volna.
Nem mindig kell ez neked, így érzem,
minden szebb gondolat elszalad, nem értem.
Egyedül az éjszakában fáradt, lassúak a léptek,
Testemből, s az időből, gondolatok kitéptek.
Lélekkönny mossa szívről az út porát,
szeret ő, de érzi múló időt, s letűnt korát,
mert szívhez szelídült már a tört lélek.
Hiába kiált a szív, hogy de még élek!
Megfáradt vándorló szív sóhaja feszül az éterben,
csak még egyszer boldognak lenni ezen életben,
s valami végtelenül nagy, irtózatos fájdalom,
terül lelkemre, kerül szívem közepébe a bántalom.
Indulok tovább fátyolból szőtt úttalan utakon,
s cipelem nehéz sorsom még kis ideig utamon,
léptem nyomát porból lassan kitörli a szél,
szívem egy jaj, ó jaj szót rebeg a balga, jelzi, hogy még él.