De nem kellesz többé,bármennyire fáj,
mert elmentél,el tudtál engedni,
nem kellesz. Most tanulok szenvedni.
Jó lenne most meghalni,nem kelni fel többé,
elmenni most könnyen,mindörökké.
Nem a halál csábít,hisz élni akarok,
De fenn én lehetnék örök angyalod.
Segíthetném lépteid,átírhatnám sorsodat,
valóra válthatnám minden álmodat.
Simíthatnám arcod,lágy tavaszi szélként,
Esõcsókkal hoznék szívedre békét.
De rossz is lennék néha,mikor nagyon fájsz,Édes
Magányos éjszakán én lennék emléked,
S eszedbe jutnék. Megtennéd,mit soha.Sírnál,
Hozzám bújni szomorúan.Csak erre vágynál...
De nem vagyok angyal,s nem vagyok halott,
élve bámulom bambán csukott ablakod.
Nem kopogok,de nem is megyek haza,
virrasztok a ház elõtt egész éjszaka,
s reggel,mikor felragyog az elsõ napsugár,
elindulok valahova,céltalanul,bután.
Homlokomat megcsókolja gyûlölt pisztolyod.
Itt a vége,elmentem,végre halott vagyok.
Felébredsz,nem érted a homályt,mi eltakar,
Így eltûnök szobádból,de összeforrok ajkaddal.
Megtudod a hírt,többé már nem vagyok,
Ne sírj,nézd,én lettem az angyalod!