(Modern)Ballada az öregemberrõl
Írta: gosivali Dátum: August 11 2008 15:46:45
Ott lesz most már neki végre örök-szép hazája,
s látogatni oda jön el hozzá majd a fia,
meg a szép szál orvos unokája.
V
Teljes hír
(A Papának ajánlom, végtelen szeretettel, hálával, hogy Õ megvárt, és még mindig vár, és üzenhetem: tarts ki, Papa! Jövök!
S ami a legfontosabb, hogy Õ OTTHON vár...)
***
Hûvös emlékû marad ez a derûs reggel,
bár a gyógyulást ígérõ orvosi lelettel
léptem ki a nyári fényre hálás-önfeledten.
A langyos napfény
hideg-fakón tükrözött szemembe
- pont úgy, ahogy az az öreg:
rideg tekintettel -
világoskék, bús szemekkel a hordágyról
az arcomat leste,
s míg pillantása egyre csak
az enyémet kereste, megrándult a szenvedéstõl
beteg, vézna teste.
Megdermedve bámultam az ismerõs öregre,
az oldalából meredezõ mûanyag csövekre,
míg el nem gurult elõttem a zajos, zörgõ hordágy,
s eltemette az öreget a rideg-kék kórház.
Búcsúzóul - talán csak én, s talán utoljára -
ránéztem még csodálkozón könyörgõ arcára:
õ az, aki ott a parkban ült gyakran magában,
és a fiát várta egyre, hosszan - mindhiába...
Most egy hideg kórteremben vár rá,
s a halálra,
s talán ott is arra gondol, hogy még utoljára
eljön érte majd a fia, meg az unokája,
s hazaviszik a kórházból - csak egy éjszakára,
de számukra õ halott régen, idegen a teste.
Nem kísérték meghalni sem, elköltöztek Pestre.
Talán majd a végsõ útra, oda - utoljára -
ahol a vén cigány húzza, s fölsír a nótája:
"a síromra, sírhalmomra..." - s dúdol, vár magában,
Fülében ott szól a nóta,
s mintha mégis mosolyogna
- bár már érzi, tudja: a városszéli temetõben
nyitva áll a frissen ásott sírja.
Torz vigyorra nyílik lassan fogatlan, kék szája,
s a kezével üzenne még - tán valaki látja -
milyen büszke rá, hogy orvos lett a fia, meg a derék,
szép szál unokája.
De már késõ, nem búcsúzhat. Itt minden hiába:
a kórház is csak átmeneti szállásával várja
erre az egy, végsõ napra - búcsú-éjszakára.
Lehajolva nézek sárga, megkínzott arcára:
talán üzen... talán szóra nyílik még a
szája utoljára...
De szeme már hidegen néz az ég-kék világra,
föl, ahol a végtelenség, és asszonya
hûségesen, oly régóta várja.
Ott lesz most már neki végre örök-szép hazája,
s látogatni
oda jön el hozzá majd a fia, meg a szép szál
orvos unokája.