Napkorong

Kedd reggel volt, és épp a szemetet vittem ki.
Érdekes módon először fel se tűnt, hogy csak úgy megjelent. Amikor álmos nemtörődömséggel lecsaptam a kuka tetejét, egy pillanatra az ébredező napba néztem. Mint egy szúnyog, hirtelen a szemembe tűzött egy vakító fénynyaláb, és néhány másodpercig csak fekete foltokat láttam. Amikor kitisztult a látásom, már ott állt, dús kecskeszakállát vakargatva meredt kérdőn a kukára.
- Maguk aztán tudnak hulladékot gyártani, nem mondom – csóválta a fejét. Meglehetősen érdesen szólt a hangja.
Ekkor eszméltem fel arra, hogy milyen kihalt az utca, bár ez nem is meglepő ilyen korán.
- Tessék? – ásítottam feléje.
Felvonta a szemöldökét.
- Hulladékot. Szemetet. Elhasználódott vagy feleslegessé vált holmikat.
Még mindig nem értettem, hogy honnan jött, hogy mit akar tőlem, és legfőképpen, hogy mi a fenét akar ezzel.
- Már megbocsásson, de...
- Nem, nem ismer engem, és én se magát – fejezte be helyettem a mondatot, bár nem voltam benne biztos, hogy ezt akartam kérdezni. – De ha már itt tartunk, a nevem Kék.
- Kék mi?
- Kék. És maga?
- Hupilila – minden maradék udvariasságomat össze kellett szednem, hogy ne röhögjek egy öblöset az ábrázatába.
Kezet nyújtott.
- Örülök, hogy megismerhettem, Hupilila.
Egy csapásra elmúlt a nevethetnékem. Viszonoztam a kézfogást.
Megfordult, hogy elinduljon.
- Hé, várjon egy kicsit! – magam se tudom, miért kiáltottam utána.
- Igen? – biccentett hátra.
- Nézze, sajnálom, nem akartam gúnyt űzni... a nevéből. Nem úgy hívnak, hogy...
Márt megint félbeszakított.
- Furcsa humora van, kedves Áron.
Elképedtem.
- Hadd kérdezzek egyet... vagy inkább kettőt.
- Amennyit csak akar – mosolygott.
- Honnan tudja a nevem? Honnan jött? Mi az, hogy Kék a neve? Ki maga? Mit akart a szemetemmel?
- A neve csak egy címke, amit a homlokán hord. Bárki elolvashatja, aki kicsit is odafigyel.
Elhatároztam, hogy ez első adandó alkalommal ellenőrzöm magam a tükörben.
- Bal felől jöttem – folytatta. -, a sarkon túlról. Azért Kék a nevem, mert nekünk nincs szükségünk olyan hangzatos, hosszú és bonyolult jelölésekre, mint maguknak. Különben se vagyunk sokan. Mi, a fénylábúak. Ami pedig a szemetét illeti...
- Fénylábú? – ilyenről se hallottam még, pedig a sajtó, a tévé, és a világháló elég gyorsan szállítja az információkat.
- Csodálkozik, nemdebár? Látszik magán.
- De mégis, hogy...
- Ezt úgy értem, ahogy mondom. Én egy vagyok a fénylábúak közül. De már nem vagyunk sokan. Az egész világon mindösszesen négyen maradtunk. Én; aztán ott van Piros, valahol Ázsiában; Zöldet legutóbb Trieszben láttam; Fehér pedig... Fehér pedig haldoklik, azt hiszem, Chilében.
Egy darabig csak a csend beszélt.
- Mi a jó büdös francról beszél?
Csak nevetett.
- Maguk, emberek, mindig is annyira, de annyira udvariatlanok voltak... Amikor lemásztak a fáról, már el is felejtették, hogy kell viselkedni.
Tény, egy kicsit szégyelltem magam, hogy így kifakadtam, de mielőtt bocsánatot kérhettem volna...
- Nem történt semmi – mondta. – Hiszen maga is csak ember.
- De maga akkor mi?
- Fénylábú. Már mondtam.
- De akkor miért néz ki úgy, mint egy ember? – kezdtem biztos lenni abban, hogy valami diliházból szökött meg. Vagy csak még nem került oda, de rövidesen úgyis ez lesz a sorsa.
- Mert úgy néz rám, mint egy emberre.
- Mégis, akkor milyennek kéne látnom?
- Ó, ez igazán egyszerű. Mint a fény. Csak kék.
- Értem – nem értettem.
- Dehogy érti.
Megfogta a vállam. Kezdtem tartani tőle.
- Nézzen az égre. Milyen színű?
- Hát nem is tudom... Talán... Igen, ez az, ne segítsen, tudom a választ... kék!
- Van humora, kedves Áron. Ez jó. De figyeljen. Miért kék az ég? Mert azt mondták magának? Mi van, ha hazudtak? Mi van akkor, ha sárga? Vagy éppen... hupilila? Ki tudná megmondani, milyen valójában?
Ez az ember nem teljesen épelméjű. Ezt ott és akkor eldöntöttem.
- A világ olyan, amilyennek látjuk – sóhajtott. -, és olyanná válik, amilyenné formáljuk.
- Árulja el – kezdtem. -, mi az, hogy fénylábú?
- Ez, barátom, csupa-csupa előnnyel jár.
Mosolygott. Kezdtem úgy érezni, hogy egy úthenger se tudta volna levakarni a képéről a mosolyát.
- Miféle előnyökkel?
- Úgy utazom, mint a fény.
- Mint a fény? – ennél jobban nem tudtam volna felvonni a szemöldökömet.
- Ahogy mondja, a szó szoros értelmében. Térben, és időben is.
- Vagy úgy – a gondolataimban kétrét görnyedtem, úgy hahotáztam.
- Kételkedik – nem kérdezte, kijelentette.
Ez azért kísérteties volt. A nevem megtudhatta sokféleképpen, de azt hogy találta ki, hogy mire gondolkodok éppen? És beszélgetésünk során nem először!
- Kételkedik, önmagában. Az imént még őrültnek tartott, de a kézzelfogható bizonyítékok kezdik kizökkenteni eme... tévhitéből. Ha megengedi, maga túl racionalista és földhözragadt.
- Hát, egy racionalista világban illik a földön járni. Fénylábú.
- Igen. Ahogy mondja. Utazok, mint a fény. Ha akarom, lassabban, mint az évszakok váltakozása, ha akarom, gyorsabban, mint a kilőtt pisztolygolyó. Most, például, bár vagy negyedórája beszélgetünk, a földi órák szerint, ha megfigyelte, köröttünk a világ egy tapodtat se lépett előre.
Valóban. Erre már én se tudtam épkézláb érvet mondani. A nap ott volt, ahol utoljára láttam épphogy elérve Károliék házának kéményét, egy lélek se haladt át az utcán, a feleségem se kiabált ki utánam, hogy kész a reggeli. Egy légy, a kuka tövében, mint háromdimenziós fénykép, megfagyva a levegőben, nem mozdult.
- De... mégis mit keresnek a világunkban?
- Az önök világában? Naiv módon képes azt hinni, hogy ez a beteg planéta bárki tulajdonában áll?
- Nem akartam...
- Nem sértett meg. Hogy kérdésére válaszoljak: ragyogni tanulok.
- Tessék?
Azt hittem, már semmi sem tud meglepni. Tévedtem.
- Ragyogni. Megmutassam?
Válaszom meg se várva eltűnt a nap egy sugarában, ami vakítóan felizzott, de valahogy mégse bántotta a szememet.
Talán azért nem, mert hozzá valami gyönyörű kék színnel pulzált.
Mire pislogtam egyet, már vissza is tért.
- Ezt hogy...
- Minden fénylábú képes rá, ki jobban, ki kevésbé, de a rohanó-vánszorgó idő folyamán mindenképpen egyre fényesebben.
- És miért tanulja? Hiszen már képes rá!
- Kezdi megérteni. A világ olyan, amilyennek látjuk. Maga látta.
- Gyönyörű volt.
- Köszönöm, hogy annak látta. Kezdjen el mást is szépnek látni. Higgyen nekem. Hasznos lehet.
Megfordult.
- Várjon! Még egy kérdést...
- Hogy honnan tanulok meg ragyogni?
Már megint kitalálta.
- Egyszerű: maguktól, emberektől.
És kisétált az életemből, miközben zakatolva-nyögve újra forogni kezdett az idő vénséges vén kereke.