|
 Vendég: 6
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,200
Nem aktiváltak: 0
|
|
"Hol volt, hol nem volt, egy olyan világban, melyben a varázslat, a bűbáj, a mágia ugyanúgy az életünkhöz tartoztak, mint a napfény vagy a szél, és az egyszerű ember is képes volt arra, hogy csodát lásson, csodát tegyen."
Gy.
„Mint csillag szeme tekint
Az égbolt reánk megint,
Dicső korunk hajnalán,
Napfény szőtte sugarán,
Halld hát szavam, idegen:
Hol volt és hol pedig nem,
Mese szőtt szót és szavat
Ez fénylő egek alatt...”
Óh, igen, üdvözöllek, nemes szívű idegen, ki úgy döntöttél volt, hogy elhagyod a Keleti Út sárga kövezetét, hogy átsétálj a városkapu boltíve alatt, és megcsodáld a Százcsoda-vásár száz csodáját.
Kérlek, ne sétálj tovább! A sör s a bor nem apad el, a bábjáték csak a gyermekeknek való, és a torna sem kezdődött még el. Talán akad a tarsolyodban némi idő e vén és kissé habókos bárd története számára.
Miféle mesét regéljek el néked? Ismerek ám számtalan históriát! Igaz, némelyikük már megkopott megöregedett emlékezetemben, de azért csak-csak szolgálhatok szerelmes románccal, tanulságos fabulával, mulatságos történettel, megható memoárokkal. Szőhetek neked dalt nagy csatákról, vitéz lovagokról, elrabolt királylányokról.
Várj, várj, látom ám, te más vagy, mint a többiek! Azt hiszem, tudom mi kell neked. Van egy eposzom, ami talán neked szól. Látszatra nem különb a többi mendemondánál, és mégis... ugyanakkor más is. Különb. Több.
Olyasféle, mint berozsdállt ezüstkard a sok-sok kifényesített, zsírral kikent bronzpenge között. A fegyver látszatra semmivel se szebb vagy jobb a többinél, sőt, okos lovag nem is választaná csatához a mocskos kardot. Ám a bölcs lovag túl tekintene a rozsdafolton és a zsírrétegen, és meglátná a különbséget. És a bölcs lovag megnyerné a csatát.
Á, látom, kényelembe is helyezkedtél. Ennek örülök. Nem is illene tovább szaporítanom a szót, elő hát kedves barátommal, a szomorúfűzből faragott lanttal!
Ugye mily csodás hangszer ez? Gyönyörűen megmunkált, ezek a faragások...! És a hangzása! Aranyból van a mester keze, aki a húrokat felfűzte reá. Meseszép lant ez, hosszú életem büszkesége, melyet a stájer királytól kaptam, mikor még fiatal dalnokinasként az udvarában szolgáltam. Dicső diadalát ünnepelte épp, a gaz s lator barbár népek fölött, kik át merték törni országának határait, s én, szerénytelenül állíthatom, oly dallamszövevényeket csaltam elő hangszeremből akkor, hogy... De ez már egy másik történet.
Hol is tartottam? Kérlek, bocsásd meg nekem, hogy kissé szélfútta a kobakom, és néha fecsegek itt össze-vissza, de hát láthatod te is, milyen delejjel ment át rajtam az idő. Térjünk hát vissza a meséhez, mely ugyan lovagról, királylányról, és sárkányról szól, mint a többi, de meglásd, olyan véget ér majd, mint azt emberi elméd nemhogy átgondolni, de elképzelni sem merné.
Hol volt, hol nem volt, egy olyan korban, mikor még ember nem volt embernek farkasa, és nem döntöttük le egymás fejére kastélyainkat. Hol volt, hol nem volt, egy olyan világban, melyben a varázslat, a bűbáj, a mágia ugyanúgy az életünkhöz tartoztak, mint a napfény vagy a szél, és az egyszerű ember is képes volt arra, hogy csodát lásson, csodát tegyen.
Ebben a világban született meg Eduard Cornwall Prassius, egy vagyonos grófnő és egy fővárosi ítélőbíró egyetlen gyermekeként.
A grófnő nem élte túl a szülést, de mind tudjuk, hogy még a legnevesebb orvosdoktorok sem jelentenek maradéktalan biztonságot, és az ilyesfajta halál szomorú bár, de teljességgel természetes.
Az ítélőbírót pedig a beteg szíve vitte el nem sokkal később – beteggé tette szeretett felesége elvesztése, és beteggé tette a szép kor, mit megért.
Eduard Cornwall Prassius mindössze hétesztendős volt, mikor egyedült maradt, mint a kisujjam. Fortuna azonban a keze alá vette a gyermeket, mégpedig maga a király személyében, aki szívélyes kapcsolatot ápolt Eduard édesapjával, és mélyen meggyászolta a halálát, aztán a fiút az udvarába hívatta. Sir Gondrick Lyonel, a főfegyvermester gondjaira bízta, hogy nevelje fel, és faragjon belőle férfit.
Sir Gondrick remek munkát végzett, szárnyai alatt Eduard fegyverhordozó lett hamar, fegyverhordozóból városőr, városőrből őrségkapitány, őrségkapitányból pedig rövidesen lovag.
Sir Gondrick sajnos már nem érhette meg Eduard lovaggá ütési ceremóniáját. Gyakorlatozás közben megbokrosodott a lova, levetette magáról, és a főfegyvermestert kapui elé szólította az Örök Dicsőség és Fény Csarnoka.
Sir Eduard Cornwall Prassius lovag lett tehát, és nem is akármilyen lovag, nekem elhiheted! Ó, szülei és a főfegyvermester milyen büszkék lettek volna rá, ha láthatják felcseperedni, ha tanúi lehetnek dicső tetteinek, hősies küldetéseinek!
Sir Prassius hírneve lassan már túlnőtt Britannia tenger mosta partjain is. Megvívott számtalan csatát, megmentett számtalan életet. Nem akadt lovagi torna, melyen ne aratott volna fényes diadalt. Leicester, Ipswich, York, Winchester, Plymouth, sőt, London arénája is az ő nevét harsogta. Sir Prassius megütközött a hatalmas szász Fekete Lovaggal. Egymaga legyőzte a rettegett walesi óriást. Máglyára küldte a brightoni erdő boszorkányát. Karóra tűzte az exeteri manókirály fejét. Elűzte Salisbury várbörtönének sikoltó kísértetét.
Időtlen időkig sorolhatnám ugyan Sir Prassius nemes hőstetteit, de nem akarlak untatni velük, és történetünk magva sem ez. Nem arról akarok mesélni, mekkora ember volt a lovag, míg élt. Arról akarok mesélni, mekkora ember lett, mikor meghalt.
Ugyan, kérlek, ne nézz ilyen meglepett tekintettel rám! Egyszer mindenki meghal, nem? A hősök is meghalnak, ők is emberek, nekik is vér csorog az ereikben, nekik is halandó szív dobog a mellükben. Nevüket s cselekedeteiket tán megőrzi az utókornak a történelem, de életük, mint minden léleké e földön, porból és porrá lesz.
Sir Eduard Cornwall Prassius úgy negyvenesztendős lehetett, mikor nekivágott utolsó küldetésének. Zord tél volt, az a fajta, ami beivódik az emberek csontjaiba, és sanyargatja őket, mint valamiféle kegyetlen kórság. A lovag páncéljára zúzmara szülte képek fagytak, szakállát és hosszú bajuszát dér ölelte át, miközben fekete csataménjén vágtatott Észak felé. Lehelete fehér pászmákat rajzolt a fagyos levegőbe. Bíbor köpenyét szorosan maga köré tekerte, sisakja rostélyát leengedte, hogy valamelyest védje magát December Nagyúr haragjától. Fényes kardja, és szarvasbikát mintázó pajzsa a hátára szíjazva utazott vele.
Szeretett királya és mentora a halálos ágyán feküdt. Utolsó erejével arra kérte Sir Prassiust, hogy utazzon el Cumbria földjére, keresse meg a Koponya-szirtet, és annak kopasz kobakján a Farkassíró-várkastély romjait. A király megbízható szemtanúktól tudomást szerzett róla, hogy az utolsó élő sárkány jónéhány éve ott vert tanyát, és vélhetőleg fogva tart egy leányt is – sokak meg mertek volna esküdni rá, hogy Cumbria tartományurának eltűnt lányát.
Sir Prassius tehát dacolva mord hideggel és fekete felhőárnyékként fenyegető veszéllyel, készen arra, hogy végezzen a bestiával, és megmentse a leányt, átlépte Cumbria határvonalát, és a távoli horizont nyomdokán megpillantotta a Koponya-szirt sziluettjét, tetején az egykori várkastély romjaival.
A lovag olyat érzett, amit még soha: félelmet. Noha korántsem volt még öreg, nem volt már fiatal sem, és ámbátor sokféle fenevaddal megbirkózott már, de... egy sárkány, az egy sárkány. Gondolatban már tucatszor megvívta a leendő csatát. A kolosszális méret, a karmok és agyarak nem jelenthetnek különösebb veszélyt. Bízott a reflexeiben, és hitt a kardja mindent elmetsző pengéjében. Node a tűz! Amikor a sárkány majd kitátja ocsmány pofáját, és ezer tűhegyes foga erdején túl szikrát vet a torka, fellobbantván a gyomrából kiáramoló mérges gázokat, a Pokol Kilenc Bugyránál is forró tűzviharrá változtatva az ütközet színterét! A lángfergetegben nem segít sem ügyesség, sem erő, sem tapasztalat, hasznavehetetlennek bizonyul majd kard és pajzs. Az egyetlen esélye, ha időben biztos fedezéket talál, de e téren hátránnyal van a sárkánnyal szemben, ugyanis az már ismeri a terepet.
Sir Prassius mélyet sóhajtott, és megsarkantyúzta a lovát, gyors tempóra ösztökélve. Nem volt bolond: sejtette, hogy ez talán a végső megmérettetése lesz. Félelme, mint fa gyökerét rágó féreg mardosta a lelkét, de nem fordult vissza. Nem tétovázott. Nem lassított.
Így vágtatott be a Farkassíró-várkastély többszáz éves kapuján, a temető-jellegű várudvarra.
Lováról leugrott, megpaskolta a nyakát, és elhajtotta. Tudta, hogy a csatában hasznát úgysem veheti, és amúgy sem akarta a biztos halálnak kitenni a hűséges jószágot. Okos állat volt, bizonyosan visszatalál a királyi udvarba.
Sir Eduard Cornwall Prassius leemelte hátáról a pajzsát, fémes csikorgással kivonta a kardját, aztán belekiáltott a jég által megfagyott levegő végtelenjébe:
- Sárkány! Mutasd magad!
Hosszú ideig nem történt semmi sem, de Sir Prassius úgy állt ott, mint egy kőszobor. Szeme fürkészte a vár minden szegletét, minden sarokból a lecsapó veszélyt várva.
Aztán hirtelen megremegett a föld. A várudvar talaján a kavicsok táncolni kezdtek. Újra megremegett a föld, s a kiszáradt, halott fák meghajoltak, valahonnan a falakról pedig törmelék hullott alá. Harmadszor is megremegett a föld, de olyan elemi erővel, hogy a lovag kis híján térdre esett, s mire magához tért pillanatnyi zavarából, már ott állt előtte a sárkány, fölé magasodva, mint egy borzalmas monolit.
Az ébenszín pikkelyű bestia sárga szemével kihívóan méregette az aprócska betolakodót. Ajkait széles vicsorra húzta, kivillantva fogainak tűerdejét, mikor meglátta a kivont kardot. Vaskos farkával dobbantott egyet a földön, aztán egy szemvillanás alatt kitárta hatalmas szárnyait, eltakarva Sir Prassius elől az égbolt reményadó kékjét.
A lovag nem tétovázott tovább, s rohamozott, bősz csatakiáltással.
A sárkány volt a gyorsabb, karmos mancsával lecsapott a lovag elé, aki éppen csak félre tudott vetődni. A csapás nyomán sár és kövek záporoztak a hátára, de rögtön megfordult, és kardjával lesújtott a fenevad karmára. Érces kondulás zengett fel, mint tompa harang hangja, és a sárkány visszahúzta a karját. Sir Prassius felemelte a kardját, aztán káromkodva elhajította.
A pengéje eltörött, nem sokkal a keresztvas fölött, egyedül a vércsatorna csonkja emlékeztetett arra, hogy ott valaha a fegyver teste büszkélkedett.
Sir Prassius futni kezdett, az árkádokkal övezett belső udvar kapuja felé, és tekintete fegyver után kutatott.
Egy bástya tövében megpillantott egy majdnem három méter hosszú, törött zászlórudat, rajta némi szövetfoszlánnyal, ami egykor bár büszke lobogóként szárnyalt a szélben, ám most inkább megfeketedett pókhálónak tűnt csupán. A rúd vége úgy festett, mint egy lándzsa, annak a vonalnak a mentén, ahol eltörött.
A lovag futás közben kitért a bástya felé, de a sárkány megelőzte. Lekuporodott a torony tövében, szélesre tátott pofával Sir Prassius felé kapott. A lovag lelassított, és irányt változtatott. A sárkány utána harapott, de elhibázta, és Sir Prassius felkapta a zászlórudat.
Villámgyorsan megperdült a tengelye körül, kezében a szörnyű fegyverrel, ám a fenevad megint csak megelőzte, és farkának erőteljes csapásával szilánkokká zúzta a rögtönzött lándzsát, aztán mancsának külső oldalával mellbe taszította a lovagot, aki az árkádok közé zuhant.
Sir Prassius megszédült, fájtak a csontjai, de igyekezett talpra vergődni, mert szeme sarkából látta, hogy a sárkány már meg is kezdte újabb rohamát, és mennydörögve feléje rohan. Fegyver híján azonban nem sok mindent tehetett. Addig hátrált, míg páncélja a kőfalnak nem csendült.
A sárkány fölé tornyosult, oly fenyegetően, mint maga a halál. Sir Prassius rezzenéstelenül állta a bestia tekintetét, ám közben jobbját észrevétlenül az övéhez csúsztatta. Ujjai rákulcsolódtak egy dobótőr markolatjára.
A sárkány leeresztette nyakát, és félelmetes közelségből méregette ellenfelét. A lovag egy szemvillanás előrántotta a tőrt, és ugyanazzal a lendülettel el is hajította. Komoly sebet nem tudott ejteni vele, de nem is ez volt a szándéka. A sárkány felszisszent, ahogy a kés leszelt egy apró pikkelyt az orráról, és egy pillanatra, reflexszerűen lehunyta a szemeit. A lovag csak erre várt, felkapott a földről egy kovácsoltvas, hegyes fáklyatartót, és támadott.
A sárkány azonban túl gyorsnak bizonyult. Mancsa lecsapott, és mint egy kalicka, a földhöz szegezte a lovag testét, szorosan, így amaz nem tudott szabadulni, akárhogy erőlködött is.
Sir Prassius érezte, itt a vég. Büszke volt, mert csatában esett el. Számot vetett életével, nem félt. Várta, a szörnyeteg mikor tép belé a fogaival, vagy borítja testét pokoli lángokba.
A sárkány nem tette.
- Mondd, meddig akarod még ezt folytatni? – nézett a lovagra kérdőn. – Mindenáron meg akarsz halni? Vagy képes vagy kulturált keretek között kommunikálni esetleg?
Sir Prassius teljesen meglepődött. Alig kapott levegőt a döbbenettől, ami talán nagyobb súllyal nehezedett a mellkasára, mint a sárkány mancsa.
- Nos? – folytatta a sárkány. – Ha elengedlek, képes vagy megállni akár csak öt percig, hogy ne viselkedj úgy, mint egy eszelős őrült?
Sir Prassius tompán bólintott, bár ennek aligha volt tudatában. Egyáltalán, jelen körülmények között semminek sem volt tudatában.
A sárkány sóhajtott, és lassan kihúzta a földbe fúródott karmait. Továbbra is kérdőn tekintett a lovagra, aki időközben feltápászkodott.
Sir Prassius összeszedte magát, amennyire csak tudta.
- Nos... Engem szeretett királyunk küldött e földre azzal a céllal... – eddig jutott a lovag, de nem igazán tudta, hogyan folytassa.
- Hogy megölj engem? – fejezte be helyette a sárkány. – Ez igazán kedves gesztus. Szabad esetleg érdeklődnöm, milyen megfontolásból határozott így szeretett királyunk?
- Hát... – Sir Prassius kényelmetlenül érezte magát. Talán jobb lett volna, ha megöli a sárkány. Idegességében a hátát akarta megvakarni, de ez a páncél miatt nem sikerült, így szégyenteljesen lehajtotta a fejét, és csizmája orrát kezdte vizslatni.
- Felteszem, kellőképpen tájékozódtál, nemde? – érdeklődött a sárkány. – Így bizonyára tudod azt is, hogy egyetlen embert sem öltem meg, nem gyújtottam fel falvakat, nem égettem fel legelőket, nem raboltam házi jószágokat, nem ijesztgettem kisgyermekeket, és fészkemül egy olyan romot választottam, ami háromszáz éve senki fia tulajdonában nem áll.
- És mi van azzal a leánnyal, akit elraboltál? – vágott vissza a lovag.
- Lady Meriah Hampshire? – kérdezett vissza a sárkány, kissé másabb, kissé mélyebb hangszínben. – Hát az hosszú történet.
- Ráérek – közölte a lovag, miközben leült egy sziklára.
- Lady Meriah kisasszonyt banditák rabolták el a Kobalt-erdőségben, kíséretét legyilkolták, kifosztották, Lady Meriah-val pedig... nos, nem éppen erkölcsös dolgokat terveztek. Én éppen vadásztam, és ez volt a szerencséje a kisasszonynak. Szétcsaptam a brigantik között, és kimentettem a Lady-t, és...
- Várj, várj, várj! – vágott a szavába a lovag, és hirtelen felállt. – Azt akarod elhitetni velem, hogy te megmentetted, és nem elraboltad?
- Nagyjából, igen – bólintott a sárkány.
- Hát ez nem túl valószínű – csóválta a fejét Sir Prassius. – És még ha így is lenne, akkor miért nem engedted haza? Miért tartottad fogva?
- Téves feltételezéseket alkotsz, lovag. Isten legyen a tanúm rá, hogy nemcsak haza engedtem, hanem haza akartam vinni! De Lady Meriah családi körülményei, mint kiderült, nem éppen tiszták és kellemesek. A Lady-nek esze ágában sem volt hazamenni, erőszakos apjához és önző anyjához!
- Tessék? – hüledezett Sir Prassius. – Lady Mariah önszántából itt maradt?
- Igen. És megvallom őszintén, boldoggá tett ezzel – hajtotta le bús fejét a sárkány. – Nem könnyű dolog ezerévesen utolsónak és magányosnak lenni.
Aztán a sárkány egy könnycseppet hullatott a földre.
Sir Prassius már nem tudta, miben higgyen. Szilárd, racionális értékrendje ingataggá vált, mint hanyagul oszlopba halmozott könyvek. Hiszen egy elvileg legendás gyilkos, mesebeli szörnyeteg nemcsak hogy nem akarja megölni, de még sírva is fakad!
Furcsa bizalom csírája vert gyökeret a lelkében. Ez az érzés nem volt racionális, sokkal inkább ösztönszerű, de vannak helyzetek, szituációk az életben, mikor az ész és a logika mit sem ér, és az ember a szívére kell hallgasson.
- És hol van most a Lady? – kérdezte Sir Prassius öntudatlan lágyabb hangon.
A sárkány egy darabig nem szólt egy szót sem.
- Elment – felelte.
- Elment? Hova?
- Arra a helyre, amit ti Mennyországnak neveztek.
- Ó.
Sokáig hallgattak. Csak a jeges szél sikoltott, de azon túl minden néma volt, mint a halál.
- Sajnálom – törte meg a csendet a lovag.
A sárkány nem válaszolt. Nem mozdult, nem nézett fel.
- Mi történt? – próbálkozott a lovag.
A sárkány sóhajtott.
- Elesett. A lépcsőn. Nem kelt fel többé.
- Ó.
Tovább hallgattak.
Aztán a lovag határozott. Soha nem jött rá, milyen megfontolásból, de határozott.
- Ha gondolod – kezdte, de zavarban volt -, ha magányos vagy, veled maradhatok egy ideig.
A sárkány szemében rég elveszett fény csillant meg újra.
- Megtennéd? – kérdezte halkan.
- Egy ideig.
De élete végéig vele maradt.
Ó, bocsáss meg, kedves idegen, hadd törölöm ki a könnyet a szemem sarkából. Akárhányszor mesélem el ezt a történetet, mindig belesajdul a szívem. Mert ez az a kor volt, amikor az emberek még írták a csodákat, s nem pedig irtották.
Hogy igaz-e a mese? Nem tudom. Talán senki sem tudja.
Hidd el, igazán szívesen. Örül a szívem, ha olyan hallgatóságom akad, mint te.
No, és ha tényleg tetszett a történetem, talán nem túl szívtelen dolog tőlem, ha megkérlek, egy jelképes adománnyal támogathatod hátralévő életemet.
Igen, oda, abba a kalapba. Köszönöm.
Á, ahogy hallom, kezdődik a lovagi torna. Ideje indulnod, nemde?
Nem mégy?
Még egy történetet?
Nos, ha tényleg így gondolod, azt hiszem, akár el is kezdhetem...
„Mint csillag szeme néz le
A csalfa ember-szívre
Az örökké élő ég,
Melyben nincsen kezdet s vég,
S táncol benne örök-dal,
Horizontokon szárnyal:
Az élet Magnum Opus,
Én mondom, Sir Prassius.”
|
|
|
- May 22 2010 20:00:41
Köszi! Aki megfejti a poén, különdíjjal jutalmazom. |
- May 22 2010 20:37:10
Titok, de csönd, mert te már tudod a megfejtést.XD |
- May 22 2010 20:40:36
Nagyon jó írás, gratulálok, a vers hozzá az meg csoda szép.
Szeretettel:Gizi |
- May 23 2010 12:32:36
Briliánsan írtad meg ezt a történetet, tényleg le a kalappal. Szenzációs képek, ebben a sötét időben éreztem magam, olyan jól megfestetted.
S hogy egy mesemondó szájába adtad, az is remek ötlet, főleg ha a lovag a mesemondó...
Nagyon tetszett.
Szeretettel. Léna |
- May 23 2010 13:05:14
Köszi. Nah, ezek szerint kétfelé kell osztanom a különdíjat.XD |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 19. Friday,
Emma napja van.
Holnap Konrád, Tivadar napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
