|
 Vendég: 3
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,202
|
|
A saját bőrömön tapasztaltam meg a történelem legnagyobb hazugságát: hogy a munka nem tesz szabaddá. És én kilenc év után fogoly maradtam.
N
Eva szülei nem nézték jó szemmel, hogy én a lányuknak udvaroltam. Reggelente virágcsokorral a kezemben, fütyörészve indultam el lányhoz, akit feleségül kívántam venni.
Tavasz volt, amikor a szellő lengette a gabonát a mezőn, és én a dolgozók közt megpillantottam Evát. Én felügyeltem az aratást, és ők csak munkálkodtak serényen. Nem tudtam levenni a tekintetem arról a leányról, amikor oly kedvesen sétált oda egy fáradt, öreg bácsihoz, aki kimerültségében elszédült, és leült egy szénabálára. Lehajolt és beszédbe elegyedett vele. Nekem rájuk kellet volna szólnom, hogy dolgozzanak, ehelyett azonban elbandukoltam a bálához, és megkérdeztem tőlük, mi a baj. Eva csendesen megfogta a bácsi homlokát, és azt mondta, hogy bizonyára lázas. Én azonnal odahívtam egy munkást, és az elvitettem az öreget egy orvoshoz. Egyedül maradtam a lánnyal. Mélán nézett rám nagy szemeivel…Beleszerettem, de akkor még nem tudtam, hogy egy óriási fal választ el bennünket egymástól.
- Heinrich, megígéred nekem, hogy örökké szeretni fogsz?- fény csillant a szemében, és én nem tudtam nemet mondani, hiszen szerettem.
De akkor már tisztában voltam vele, hogy zsidó. 1935-ben a németek megtiltották, hogy zsidók házasságot kössenek nem ugyanazon vallásúakkal. Nem voltak rokonaim, barátaim ebben a faluban, az édesapám még kiskoromban, édesanyám pedig évekkel ezelőtt meghalt. A ő szülei semmiről sem tudtak. Egy sötét éjszakán elmentem a nagy bükkfa alá, ami akkor olyan magas volt, hogy Eva a szobája ablakából átkapaszkodott a fára, és pár perc alatt mellettem termett. Futottunk, ahogyan csak a lábunk bírta. A városban felültünk a legelső vonatra, és elutaztunk Németország másik végébe- az én főiskolai barátaimhoz. A vonat pedig csak száguldott,zötyögött- egy pillanat múlva egy házasságkötő teremben találtam magam. Nem voltam soha boldogabb, mint mikor Eva és én házastársak lettünk. Örökké együtt, senki által szét nem választva. Aki összeadott minket, régi jó barátom volt, megbízható fiú- legalábbis ezt gondoltam akkor. De már házasságunk első napjaiban rettegtünk. Reszkettünk éjjel, nappal, ha eszünkbe jutott, hogy nekünk nem kellene együtt lenni. Kockáztattuk az életünket, amikor a lakásban voltunk, és a mikor az utcán kart karba öltve sétáltunk. A lakóhelyünk egy üzlet feletti kis bérlakás volt, amit az én újságírói fizetésemből fedeztünk, de Eva sejtette, hogy neki is állás után kell néznie. A zsidóknak kötelező volt sárga csillagot hordaniuk, de ő ezt megtagadta. Nem varrta rá a ruhájára, és a későbbi munkahelyén, a cipőgyárban sem hordta. Azt hittük, hogy senki nem ismer, hogy senki nem tud rólunk semmit. Pedig mindenki tudta, hisz mindenki ismert. Ennek ellenére, mi megpróbáltunk nem gondolni arra, hogy milyen következményei lehetnek a szerelmünknek. Mi csak éltük tovább idilli hónapjainkat, néztük a csillagokat és –féltünk. Megszoktuk a rossz körülményeket, a hideget- megfértünk ketten a kis lakásban. Csodáltam őt, amiért zokszó nélkül tűri a szenvedéseket, s még jobban szerettem ezért. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért ilyen jó hozzám, hiszen észrevehette, hogy nem élünk jól, és alig tudom őt eltartani. Felnézett rám kék szemeivel az épp olvasott könyvéből, és halkan azt felelte, hogy ha nem sejttette volna előre, hogy így fogunk élni, akkor lehet, hogy nem is hagyja magát elrabolni…Élni szegényen, de szerelemben és…boldogan egy gyermekkel. Ekkor tudtam meg, hogy gyermekünk fog születni. Nem titkolhatta tovább előlem- és mi együtt sírtunk- az örömtől, és a félelemtől.
Volt egy besúgó náci újságíró a napilapnál, akit Eduardnak hívtak. Tudott rólam mindent, és figyeltetett a titkosrendőrséggel. Írtam én olyanokat, amik miatt biztos voltam benne, hogy már régen lecsukathattak volna. De miért nem tették? Egy este a feleségemet a sírva találtam a kanapén. Megkérdezte, hol jártam, pedig tudhatta, hogy munkahelyemen voltam. Erre kiabálni kezdett:
- Mit képelsz magadról? Mit akartál tenni? Itt akartál hagyni engem a gyermekünkkel? Miért? Ki az a nő? Válaszolj!
Miután megnyugtattam, elmondta, hogy az a bizonyos náci újságíró járt nála, aki azzal rágalmazott, hogy el akarom hagyni Evát. S miután ezt elmondta neki, felajánlotta, hogy elviszi a feleségem külföldre, ahová nem ér el a nácik keze, s ahol nyugodtan élhet - Eduarddal. Eva könnyeit letörültem… Azt hiszem, ha akkor elhagy, és elmegy Eduarddal, nekem akkor is ugyanilyen sorsom lett volna. De ő még most is élne. Ő viszont velem maradt - mert szeretett. Mire nem képes a szerelem? Attól fogva nem csak szerettem, hanem becsültem és tiszteltem is a feleségem. Másnap villámló pillantásokat vetettem Eduard felé, majd odasétáltam hozzá, ő felém fordult, s bennem levő düh és sérelem teljes erejével megütöttem. Ő lefordult a székéről, riadtan vérző orrához nyúlt, s mint egy felbőszült vad nekem rohant. A munkatársaink azonban lefogtak minket, s a főszerkesztő hazaküldött. Éjjel az történt, amivel számoltam én is, és Eva is. Ránk törték az ajtót, és kiráncigáltak az utcára. Őt a gettó irányába, engem pedig egy rabszállító furgonba tereltek. Közben mögöttem ezt kiabálták: Heinrich Schmidt! Le van tartóztatva zsidóval kötött házasság, lázítás és erőszak vétségével !!! Arbeit macht frei! Ez volt kiírva a kapura, és ennek a szellemében is dolgoztattak minket a fogva tartóink. Órák hosszú sorát álltam teherszállító alkalmatosságban több társammal együtt. Mindannyian ugyanolyan foglyok voltak mint én- tulajdonképpen ártatlanok. Rájuk törtek, és elszakítva a családjuktól ugyanoda vitték, mint engem- a dachau-i koncentrációs táborba. Nem fogtam fel, mi történik, nem éreztem éhséget, fáradtágot- csak a kétség gyötört szüntelen: mi lehet Evával és a kisgyermekünkkel? Mind miattam! El sem búcsúzhattam tőle!
Mindenhol fabarakkok, középen egy nagy gyülekezőhely. Rabruhában a foglyok- és mindenütt jelen a halál. Hónaponta haltak meg emberek, sokakat lelőttek a szökés közben. A politika áldozatiaval és közönséges tolvajokkal voltunk összezárva. Vegyes társaság- mindenkinek más a baja. Lesoványodtam a silány koszttól, amely csak akkor javult, ha idegeneket engedtek be, és azok fényképeztek minket, mint valami vásári bohócokat. Már legalább két éve lehettem a táborban, amikor tél volt… Télen nem fagyoskodtunk a barakkokban, s bár nappal a tizennégy órai munka alatt nem éreztük, ám éjszaka megsínylettük a hideget. Közben az járt az eszemben, vajon Evának is ilyen sorsa van-e? Épp sikerült elaludnom…Evát láttam, ahogy ott áll és egy kisfiút nyújt át, én már majdnem hozzáérek, mikor kirántanak az ágyból, és kilöknek a gyülekezőhelyre. Nem látok semmit, alig ébredtem még fel… Csípett a hideg- de jobban a korbács csattanása a hátamon. Térdre estem a földön, és sírni kezdtem… Jéghideg volt a talaj, a beton, körülöttem sok-sok rab, egy sorba állítva. Némelyik még áll, a többi térdel, fekszik. Még egy ütés…még egy…már nem is éreztem, zsibbadt a hátam, vér csurgott az orromból a számra. Ledőltem a földre, és hagytam, hogy tovább ütelgeljenek. Egy másik földön fekvő rab a szemembe nézett… Másnap találkoztam vele. Egy sárga, beesett szemű rab, akinek a szemében megannyi fantáziát láttam- sajnálatot a többiek fölött és benne füstölgő érzelmeket, amiket nem tud kiadni magából. Mint később kiderült, a neve Louis. Elmesélte nekem rettentő merész tervét: meg akart szökni. Látszott az arcán, hogy nem bírja tovább, ha itt marad. Nem azért, mert ez egy szörnyű hely a testi szenvedések miatt, hanem mert lelkileg roppanhat össze. Festeni akart- másként nem élhet. Ettől fogva biztosra vehettem, hogy az állapotos Eva meghalt. Louis mindent tudott, ami a tábort és a németeket illette. Azt is tudta- hogy a munka nem tesz szabaddá. Hogy ez a legnagyobb hazugság! Arbeit macht nicht frei! Ő nem a munka által akart szabad lenni, tehát januárban megszökött. Minket kizavartak a barakkokból és egy egész éjszakán keresztül ott fagyoskodtunk a hidegben. Egy mellettem álló politikus szépen, fokozatosan lehelte ki lekét- közben végig nekem beszélt. Azt akarta, hogy mondjam meg a lányának, hogy szereti... Én pedig megígértem. A férfi megfagyott, én pedig csak a nevét tudtam a lánynak. De megígértem.
Kitört a háború és én bent maradtam a táborban. Ezek szerint jó munkaerőnek bizonyultam. Bár úgy néztem ki, mint egy csontváz, a ruhám is toldott- foldott volt. Többeket más táborba szállítottak, és én még magányosabb lettem, mint azelőtt. Álmaimban rendszeresen találkoztam Eva mosolyával és halk hangját hallottam. Egyszer több ezer hadifogoly érkezett a táborba. Ordítozás és szitkozódás törte meg a csendet azon a napon. A Bunker udvarára hurcolták őket, majd pár óra múlva undorító bűz kíséretében taligákban szállították a hulláikat…Minket dolgozni küldtek és próbálták elpalástolni az ügyet, de az egész napi kegyetlenkedések és az idegességük elárulta a tett borzasztó mivoltát.
Októberben elvitték a zsidókat, majd novemberben járvány tört ki a táborban. A munka lassult, pedig mindenki dolgozott. A halálos betegek eltűntek, soha többé nem láttam őket. Minden egyes mozdulatom mérgezett volt. Mérgezett a munka szennyével, és mérgezett saját magam sajnálatával. A munka nem tesz szabaddá. Vajon mi lehet a festővel?
Aztán eljött a következő év, amikor vesztegzár alatt éltünk. Javult a helyzet, és a napok kezdtek lassabban telni. Azelőtt nagyon gyorsan, munkával, sorakozókkal telt a nap. Most beszélgettünk, és új barátokat is szerezhettem. Már tudtuk egymás nevét is. A vesztegzár lejártával pedig egy színdarabot adtunk elő. Azt hiszem ez az egyetlen kellemes élményem, ami a táborhoz fűződik. Én írhattam a saját szerepem szövegét. A taps, a mosoly nem volt mindennapos,akkor mégis nevettek az emberek, és egy kis vidámság került a tábor légkörébe. A nézőtérre képzeltem Evát, ahogy a kisgyermekünket e kezében tartja.
Kezdődtek a rossz évek. Mindenki érezte, hogy a háború lassan befejeződik, és tudtuk, hogy nem a németek javára fog eldőlni a játszma. Az őszi levelek lassan hullani kezdtek a fákról, és mint a levelek az aszfalton, úgy a létszám is megnövekedett a barakkokban. Egy ágyban többen is aludtunk, és novemberben újra kitört a tífusz. A rettegés vett erőt az embereken, több mint ezer ember halt meg. A következő évben pedig ezer és ezer fogoly tűnt el. Jöttek ápolók, de már nem tudtak segíteni, a rabok fogytak. Én a sok járvány ellenére sem kaptam el a betegséget, bár a folyamatos hányinger és rosszullét nem múlt el. Már alig bírtam azt a bűzt, ami a halottakal járt, és a feleségemre gondoltam, hogy vajon ő is ilyen tömegsírban fekszik-e valahol? Vagy már régen por és hamu?
Gyönyörű tavaszi nap volt. A születésnapom. Felpakoltak minket egy vagonra, és elindítottak északnak. Nem volt sem barátom, sem ismerősöm, sem rokonom. Eszembe sem jutott a szökés, nem motoszkált a fejemben más, csak az, hogy ennek nemsokára úgyis vége. De minek? Miért van vége ennek, ha utána úgysem jöhet semmi? Ha elvették a családomat és a boldogságomat, mindenemet, ami volt, akkor most miért engednek ki? Mire való ez a játék? Itt legalább már voltak barátaim, megbecsültek, nem voltam már, csak ugyanolyan fogoly, mint ők. Be leszek zárva a külvilágba, akkor is ha kiengednek.
Aztán kiengedtek. Nem emlékszem, csak katonákra, és üvöltözésre. A rabok örültek, ölelgették a katonákat. De én csak egyszerűen elsétáltam. Mit keresnék itt? Egy túlzsúfolt vonaton eljutottam Berlinbe, ahol aztán felkerestem a politikus leányát, hogy megmondjam neki- szereti az apja. Ez volt az egyetlen célja az életemnek. Evát nem kerestem, mert tudtam, hogy meghalt. Mit csinálhatnak a németek egy állapotos, zsidó nővel?
Egy romos ház erkélyén egy lány ült. Felkiáltottam hozzá: Else Schwarz? Helmut Schwarz lányát keresem!
A lány felugrott, és eltűnt az erkélyről. A lépcsőházból kiszűrődött a sikongatás, majd a nyakamban termett egy fiatal, barna szemű, göndör lány, és teleöntözte könnyeivel a szakadt öltönyt, amit egy olcsó üzletben vettem magamnak. Utána pedig ütni kezdett, hogy miért hallgatok, mondjam el, hogy hol van az apja. Én csendesen és rezzenéstelen arccal elmondtam, hogy a táborban agyonkorbácsolták egy jéghideg téli éjszakán. Else zokogni kezdett, és még erősebben ütött. Én megfogtam a kezét, és leültettem egy padra. Átadtam az üzenetet, és menni készültem. Mikor már a kapunál jártam, utánam kiáltott. Meghívott ebédre- olyan régen nem ettem már finom, meleg ételt.
Fél év múlva összeházasodtunk. Én soha nem beszéltem neki Eváról, és a táborról. Csak az apja történetét meséltem neki annyiszor, ahányszor kérte. Úgy éreztem, nem értené meg. Én pedig nem dolgoztam azóta kétkezi munkát.
A saját bőrömön tapasztaltam meg a történelem legnagyobb hazugságát: hogy a munka nem tesz szabaddá. És én kilenc év után fogoly maradtam.
|
|
|
- September 29 2010 08:36:31
Nagyon jól megírt történet, szinte ott éreztem magam... 
Szeretettel. Léna |
- September 29 2010 14:01:45
Kedves Antoinette!
Igazán szépen megírt történet, ami pedig csupa rosszat, borzalmasat mesél el egy haláltáborból szabadult emberről, aki túlélte ugyan, de csak nagy fizikai és lelki szenvedések árán.
Remélem, soha többé nem jön el egy olyan kor, amelyben ez megismétlődhet!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- September 29 2010 14:15:56
Egyszer valaki ezt írta: "A II. világháború, az emberiség legnagyobb kalandja volt." Hát, igen. Nézőpont kérdése.
Szeretettel: Tara. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 24. Wednesday,
György napja van.
Holnap Márk napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
