Napkorong

N

Második fejezet

Mire sikerült minden lepedőt eltávolítanom a bútorokról, már felkelt a nap. Ekkor ütközött ki egy következő hibám. A feledékenység. Ennek bűnébe szerencsére ritkán esek, és ott a notesz is, de ha mégis, akkor rendszerint nagyon. A másik dolog ugyanis, a törölközőt és ágyneműt követve, amiről nem gondoskodtam, az az étel volt. A reggelim. Szerencsére a kert megoldotta ezt a gondomat. Málna, szeder és nyári alma. Nem éppen tojás és sonka… De boldog voltam. Nagyon boldog. Minden ablakot szélesre tártam, és az összes lepedőt kihordtam a kertbe, a ház elé.
- Maga meg mit képzel?! Mit művel itt?! –tűnt fel egy filigrán, idős hölgy, szemben velem, az almafák közt.
Már messziről kiabált, és nem is hagyta abba. Ősz haját kontyba kötötte a feje tetején, kerek szemüvege az orra hegyére csúszott, ahogyan sietett. A két szatyrot letette, és úgy jött felém. Folyamatosan kiabált közben. Nem is tudom miért, de valahogy szórakoztatott a látvány. Épp most siet elém az a nő, akit ugyebár nem kéne kiraknom az utcára. Elmosolyodtam.
- Ki maga?! –állt meg előttem végre.
- A tulajdonos, üdvözlöm –nyújtottam felé a kezem.
- Még, hogy tulajdonos! –háborodott fel- Huligán!
- Üdvözlöm, Rose néni –próbálkoztam újra. A felügyelő nem említette, hogy zavart lett volna. De most úgy tűnt.
- Nem vagyok neked a nénéd –háborodott fel még inkább- Gyerünk, halljuk a nevedet, had mondjam meg Leroynak, kit kell keresnie!
- Leroy felügyelő hozott el tegnap éjjel. A nevem pedig Dér McElis.
- Az lehetetlen! –lépett néhány lépést hátra, majd elfordult- Az a kislány eltűnt. Elvitte egy árny –motyogta.
- Miről beszél? –léptem elé.
- Mutasd a papírjaidat! –parancsolt rám, még mindig sápadtan.
- A kéremet hozzá tehetné, ha már… -végül nem fejeztem be a mondatot. Sóhajtottam és lehoztam az emeleten hagyott igazolványaim.
- Tessék –adtam a kezébe. Rose pontosan ott állt, ahol hagytam.
- Tényleg… -hebegte a kártyákat forgatva- De hogyan? –motyogta.
- Talán, kezdjük előröl –néztem rá. Megsajnáltam. Teljesen zavarodott volt. Szemét lesütötte, mintha szégyenkezne.
Azt juttatta eszembe, ahogyan én álltam gyerekként valamelyik nővér előtt, aki cukorka-csenésen kapott. Bólintott.
- Mint már mondtam, Dér McElis vagyok. Tegnap éjjel érkeztem Glasgowból, nos kissé felkészületlenül. Nem tudtam, hogy itt él, különben értesítettem volna. Igazság szerint elég sok mindenről nem tudtam.
- Értem. De hogyan? Itt mindenki úgy tudta, hogy a kislány, azaz te, nem került elő?
- Nem tudom. Engem Glasgowba találtak, és dns teszt alapján sikerült azonosítani a rokonaimat. Pontosabban egyet, anyukám édesanyját. Annyira kicsi voltam, hogy nem bíztak benne, hogy tényleg felismert. Pedig igen. Ő azonban néhány héten belül meghalt. Így az ottani katolikus árvaházban nőttem fel…
- Na, azt őszintén sajnálom kedvesem! –válaszolta.
- Mit? –kérdeztem meglepetten a válaszán.
- Az apácákat, mi mást?! Én Rose vagyok. Rose Elborn. Idestova húsz éve lakom itt. Még láttalak csecsemőnek.
- Ismerte a szüleim?
- Természetesen. Sokat dolgoztak, így ideköltöztünk Joeval, mint gondnokok. Azóta megöregedtem, és már Joe sincs.
- Sajnálom –feleltem.
- De új idők járnak, úgy tűnik –mosolyodott el- Gondolom, nem reggeliztél, gyere. Azok a kacatok megvárnak. Na, van ott valahol egy asztal –intett a lekövezett terület felé a nagy és a kisház között- Le van takarva. Törölgesd le, addig készítek magunknak reggelit. Ki kell használni minden napsütéses pillanatot!
Ezzel hátat fordított, visszament a szatyrokért, és eltűnt a kisházban. Tényleg ott volt az asztal letakarva. Hat székkel. Lehúztam róla a viaszos vásznat. Csiszolt, fekete kő lapján, csodás bordó erezet futott. Mint az égen cikázó villámok. A hat szék is hasonló volt. Eltűnődtem, hogy biztosan elkelne legalább három tagbaszakadt férfi, ha arrébb akarnám rakatni. Nem mintha csak ahhoz kellene el, húztam fintorra a számat. Ahogy elnéztem a házat, a számításaim úgy hullottak darabjaira. Legalább az egy éves megélhetésemet rá költenem, még mielőtt rosszabbra fordulna az idő. Mire letakarítottam az asztalt és a székeket, Rose néni is megjelent, tálcával a kezében. Lényegesen kedvesebb arcot vágott, mint első találkozásunkkor.
- Gondolom, akadnak kérdéseid –ült le velem szemben.
- Rengeteg, de most egy sem jut eszembe –válaszoltam őszintén. Felnevetett.
- Ez így szokott lenni –töltött kávét- Van már autód, mondd?
- Nem. De engedélyem sincs.
- Az itt nem nagyon kell. Tudsz vezetni?
- Igen.
- Akkor nem lesz gond. Már, ha csak a boltba, meg hasonló helyekre mész. Van itt egy dzsip. Elég öreg, majd át kell nézetni Georggal.
- George?
- Igen. Régen is ő szerelte, még Joe-é volt. Mármint a kocsi. Lady-nek hívta –merengett el.
- Értem –válaszoltam.
- És mondd csak, pénzed van?
- Hm? –néztem rá meglepetten. Ez nem olyan kérdés, amit az ember az első öt percben meg szokott kérdezni.
- Abal Ligetre rá férne némi felújítás –pillantott a ház felé.
- Oh, igen, ezt már észrevettem. Nem lesz gond. Csak előbb megpróbálok összehozni valami költségvetés félét. Ha kitakarítottam… -sóhajtottam.
Úgy éreztem, sosem érek a végére. Rengeteg tenni való volt a házban, a kertben, az almásban, a házon, és még sorolhatnám. És a tető…
- Talpraesett vagy. Ne aggódj. Minden a helyére kerül idővel –mondta, mintha csak leolvasta volna az arcomról nyomasztó gondolataim.
A reggelit követően nekiláttunk a takarításnak. Nekiláttunk, mert Rose néni lelkesen segített. Azt hiszem, örült nekem. Illetve annak, hogy végre új élet költözik a lakatlan szomszédságába. Úgy fél tíz felé érkezett meg Leroy felügyelő. Kiszállt a dzsipből, és meglepetésemre még két férfi tette ugyan ezt.
- Jó napot! –köszöntött.
- Üdv, felügyelő –tettem le a kezemben tartott szőnyeget.
- Bátorkodtam elhívni Fredet, hogy megnézze, milyen állapotban van a tető –intett a középkorú férfi felé.
- Örvendek –nyújtotta felém a kezét –Ő itt a fiam, Tomas –intett a fiatal, talán velem egykorú srác felé. Barna, félhosszú haja az arcába lógott. Helyes volt. Olyan lókötőfajta.
- Hello –nézett rám. Mosolyogtam.
- Akkor, mi megnéznénk a tetőt –nézett rám a Frednek nevezett bajszos férfi- Merre van a feljáró?
- Nem tudom –vontam vállat.
- Majd megmutatom –hallottam Rose néni hangját –Gyere Fred!
- Bocsásson meg felügyelő –kezdtem, miután Tomas is távolabb ért- de meg kéne beszélnünk néhány dolgot –igyekeztem határozott maradni- Mindjárt az elején. Nem szeretném, ha félre értene. Hálás vagyok, hogy igyekszik nekem segíteni, de legközelebb legyen szíves előbb megkérdezni, mielőtt még idehozna bárkit is, munkára jelentkezve.
A felügyelő arca elkomorodott. Kínos csend következett. Talán azt mérlegelte, miként is kezelje határozottságomat, hisz még csak most lettem nagykorú. Talán csak egy lázadó kamaszt látott bennem, nem tudom. De végül megszólalt.
- Tökéletesen igaza van, elnézést. Legközelebb nem fordul elő.
Arckifejezését látva, ebben biztos voltam. És abban is, hogy talán nem ez volt életem legbölcsebb döntése. A szükségességét azonban nem sikerült megkérdőjeleznem. Mindenestre az is biztos, hogy nem kérhetek tőle ezután sem segítő kezet, sem támogatást. Jól kezdődik ez a nap is! Már csak az eső hiányzott. Szerencsére aznap nem esett. Fred és Tom megjavították a tetőt, és megegyeztem velük, hogy a kerti asztal köré építenek egy pergolát. A fagyos hangulat Leroy felügyelővel oldódott, míg átnézte a papírjaim, és beszélgettünk egy kicsit. Egy óra múlva elment. Én visszatértem a takarításhoz. A porszívónak talán még soha nem örültem ennyire. Az ajtó, mint utóbb kiderült, valóban a gardróbba vezetett. Itt bőven találtam tisztító szereket, vödröt, szivacsokat, és egy remekül működő porszívót. Munkám gyümölcseként kisvártatva látszott, hogy a tapéta a falon csíkos. Bordó-arany csíkos. Rose néni előkerítette a lépcső alatti ajtó kulcsát. Ez agy mosókonyhának kialakított, egész tágas helységbe nyílt. Ekkor jöttem rá, hogy hová tűntek a törölközők, függönyök és díszpárnák. A néni nekilátott mosni, én pedig porszívóztam, és porszívóztam órákon át. Így telt el a nap, majd a következő és az azt követő hét is. Az éjszakaim pedig úgy, ahogyan az első. Minden éjjel ugyan azt álmodtam. A forró, lehelet, az édes illat, a bódultság. És a hajnali ébredés. Nem szűnt meg. Akkor még nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a dolognak. Azt hittem, elmúlik, ha megszokom az új otthonom. Igazam volt. El is múltak a rémálmok, de nem úgy, ahogyan akkor gondoltam.
Már lassan három hete laktam Abal Ligetben, mire a ház egy otthonra kezdett emlékeztetni. Földig érő, hófehér függönyök lengtek a fényes, nagy ablakokon, díszpárnák sorakoztak a nappali kanapéján, a szőnyegek puhán simultak meztelen talpam alatt. A hálószobák agyait baldahinok ölelték, a kovácsoltvas csillárok és lámpák fényben fürösztötték a helységeket. A veranda padlóját felsikáltam és újra lakkoztam. Átfestettem a hintaágyat és a foteleket is. Egyetlen nagyobb átalakítást tettem a házon. Egybenyittattam a konyhát és az étkezőt. Csak egy közfalat kellett kivenni hozzá. Elégedett voltam. Elégedett és megkönnyebbült. Aznap éjjel nem álmodtam. Idejét láttam a bevásárlásnak. Most először hagytam el a birtokot, mióta idejöttem. Eddig mindent telefonon intéztem, és házhoz szállíttattam. Úgy döntöttem, először a temetőbe megyek. Meg akartam nézni a szüleim sírját, még ha tudtam is, nincs a sírokban test. Sohasem kerültek elő. Lesétáltam a köves úton, és a jobbra fordultam. A temető Forternon legszélén, legnyugatibb szélén feküdt, majdnem mellettünk. Abal Liget és a temető közt csak egy másik, kisebb birtok volt, a szomszédos dombon. Néha láttam, mikor a tornácon üldögéltem esténként, hogy fény szivárog ki az ablakain. Általában azonban teljes sötétségbe burkolózott. Nem tudom, mi vett rá, de végül a temető előtt befordultam a szomszédos birtokhoz vezető útra. Ez volt életem legjobb döntése, még ha ezt akkor nem is sejtettem. Az út legalább olyan pocsék állapotban volt, mint az enyém. A ház kisebb volt, de magasabb. Szépen karban volt tartva, bár nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna itt valakit. Bekopogtam, de nem válaszolt senki sem. Az eget sötét fellegek burkolták. Már épp indultam volna, amikor megéreztem azt az édes illatot. Azt, amit már három hete minden éjjel érzek. Megdermedtem. Képtelen voltam megmozdulni. Nem féltem. Minden csepp tombolt az ereimben. Forrt a vérem. Éreztem a forró leheletet a nyakamon, ahogy lassan hűlve kúszik végig a gerincemen. Lecsukódott a szemem.
A következő pillanatban mindez megszűnt. Körbenéztem. Senki sem volt rajtam kívül a birtokon. Visszasiettem az úton és a temető felé indultam. Azon kezdtem tűnődni, vajon megőrültem e. Nem őrültem meg. Akkor ugyan még nem voltam ebben biztos, de nem őrültem meg, ma már tudom. Nem volt nehéz megtalálni a sírjukat. A sötét felhők tovább tömörültek az égen. Talán az ég sírni kezd. Engem sirathatott volna. Ekkor pecsételődött meg a sorsom végérvényesen és visszavonhatatlanul. A sírkövek a temető északi felén álltak. Bátortalanul léptem közelebb. Szemben velem tölgyfák, vén tölgyfák nőttek. Kisebb ligetet alkotva sötétlettek. Leültem a sírkövek elé. Az eső csepegni kezdett. Igen, azt hiszem, az ég szeret engem. A felhők és az eső biztosan. Eltűnődtem. Hogyan lehet, hogy, egy fiatal pár nyom nélkül eltűnik? Eltűnik az újszülött csecsemőjük is, és mégsem forgatják fel a várost, hogy előkerítsék őket. Vagy felforgatták? Húsz évig nem kerülnek elő. Sem holtan, sem élve. Egy ilyen kisvárosban, nyomtalanul? Mekkora lehetett akkor a lakosság? Háromezer fő? Négy? Csendben bámultam a szemerkélő esőben a sírköveket. Feltámadt a szél. Észak felől fújt. Azon kaptam magam, hogy az a furcsa izgalom kerít hatalmába. Valami történni fog! Hasított belém a gondolat. Felnéztem. A fák közt, szemben velem állt valaki. Egy férfi. Magas volt. Sötét, hosszú haj keretezte világos, fakó bőrű arcát. Talán húsz-harminc éves. Nem láttam a vonásait. Ahhoz túl messze állt. Hosszú ujjú, sötét inget viselt és sötét nadrágot. Engem nézett. Nem tudom miért. De én őt. Talán percek teltek el. Talán csak másodpercek. Felálltam és közelebb léptem hozzá. Egy, aztán még egy. És még egy lépés. Valami miatt szinte vonzott közelebb, és közelebb.
- Állj! Ne gyere közelebb! –parancsolta doromboló hangon.
Egy újabb fuvallat. Éreztem az édes, folytogató illatot. Kitágult szemekkel meredtem rá.
- Ki vagy? –suttogtam, küzdve a testemet elöntő bizsergéssel.
- Találd ki! –súgta fülembe a hátam mögött állva. Éreztem a forróságot, ahogy végigsöpör a gerincem mentén.
Megperdültem. Nyoma sem volt. Emlékszem, akkor nagyon bosszantott. Körbenéztem. Alaposan. Nem találtam semmit. Se lábnyom, se más. Száguldó gondolatokkal léptem ki a temetőből és indultam haza. Az agyam folyamatosan pörgött. A kirakós játék, amely az életem, új darabokkal bővült. Új, értelmezhetetlen darabokkal. Elmélyült gondolataimból dudaszó zökkentett ki. Összerezzentem.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni –hajolt ki a furgonból mellettem Tomas- A városba mész?
- Igen –válaszoltam, végig sem gondolva, hogy már nem is.
- Elviszlek, ha akarod –ajánlotta fel.
- Kösz –bólintottam és beszálltam a kocsiba.
- Vásárolni akarsz? –próbált beszélgetni. Kedves volt, de valahogy mégis mosolygásra sarkallt. Rosszmájú vagyok.
- Igen. Kéne egy telefon és egy laptop. Na meg persze egy jogosítvány is. És gondoltam egy munkahely sem ártana…
- De ott az almás. Abból meg lehet élni –pillantott rám.
- Annak, aki ért hozzá, biztosan….
- Alkalmazz valakit –vont vállat.
- Nincs pénzem fizetni egy alkalmazottat –néztem rá értetlenül.
- Nem úgy értettem. Hanem bizonyos százalékért, vagy gyümölcsért. Itt általában így mennek a dolgok. Cserébe.
- Értem.
- Kocsid van?
- Rose néni felajánlotta a régi dzsipet, Ladyt. De rendbe kéne hozatnom még. Georggal…, azt hiszem.
- Én szívesen segítek. Értek a kocsikhoz.
- Kösz, de nem akarom kihasználni…
- Szívesen tenném. Ha megengeded, haza viszlek, és belenézek.
- Kösz.
- És mi hozott Forternonba?
- A sors –válaszoltam tömören. Nem volt kedvem magyarázkodni, és a fél életem elmesélni. Láthatóan durvábbra sikerült a hangnemem, mint szerettem volna, mert Tomas elkomorodott.
- Értem –válaszolta, majd csendben maradt.
- Ne haragudj –néztem rá sóhajtva- Nem akartam, hogy megbántódj, csak erről nem beszélek szívesen. Érted?
- Igen –mosolyodott el- Mindenkinek megvannak a titkai. És mihez fogsz kezdeni itt?
- Egyetemre megyek Aberdeenbe.
- Ez tök jó. Én is. Most kezded?
- Igen.
- Mit fogsz tanulni?
- Vallástörténetet. És te?
- Tervező mérnök leszek. Mondtam, hogy értek a kocsikhoz.
- Idén kezded?
- Nem. Ez már a második évem lesz. Mindjárt ott vagyunk. Kiraklak, de ha nem bánod, nem kísérlek el, mert néhány dolgot el kell intéznem. Aztán találkozzunk, és haza viszlek. Jó?
Haza viszlek. Futott át az agyamon. Milyen csodásan hangzik.
- Nem akarok a terhedre lenni.
- Nem vagy –állt meg a parkolóban- Ott van a számtekes bolt –mutatott előre- ott pedig -intett jobbra- tudsz telefont venni, és beköttetni a vezetékest, ha akarod. Elmennék veled, de akkor várnod kéne rám, míg beugrok néhány alkatrészért…
- Kösz, de megleszek –mosolyogtam.
- Rendben. Akkor itt találkozunk, ha végeztél.
- Kösz –ismételtem.
A vásárlás kellemes elfoglaltság. Mindig is szerettem. Itt pedig mindenki kedves és segítőkész volt. Kiválasztottam egy eszement, pink színű laptopot, internet hozzáféréssel. Az eladó hölgy biztosított, hogy tökéletesen fog működni, mert az egész városban kiváló a jelerősség. Ha mégis gondjaim lennénk, csak telefonáljak, és ingyen felszerelnek egy erősítőt. Remek, gondoltam. A kisvárosok előnye, hogy az emberek mindig kedvesebbnek akarnak tűnni, mint amilyenek valójában. Mindezen előnyök élvezete pedig addig tart, amíg az ember észben tartja, hogy ne bontsa le a kerítést, és szigorúan tartsa meg a három lépés távolságot. Ja, és persze, ne fecsegjen ki semmi olyat, amit nem akar visszahallani néhány nap múlva, sokkal színesebben. A kisvárosok varázsa. A telefonvásárlás is hasonlóan sikeresen zajlott. Alig vártam már, hogy beszélhessek Angelikával. Hiányzott egy ismerős hang. Csodás dolog az otthon, de kissé elveszettnek éreztem magam egyedül. Persze, az emberek kedvesek, de nem a barátaim, és főképp nem olyanok, mint Angelika, aki lénygében a testvérem. Még ha nem is vér szerint. Mindezek után, folytatva a vásárlás, és még a megszabott anyagi keretek között, ruhák után néztem. Mivel az aberdeeni tolvaj nem küldte vissza őket, én pedig eddig nem pótoltam a hiányzó darabokat, épp itt volt az ideje. Ki gondolta volna, hogy összefutok Leroy felügyelővel?
- No csak Miss. McElis! Örülök, hogy végre kimozdult. Már azt hittem megfertőzte Rose –mosolygott.
- Üdvözlöm, felügyelő! Nem, Rose cseppet sem fertőző, csak mostanra végeztem a takarítással –mosolyogtam.
- Segíthetek valamiben?
Meglepett a kérdés. Azt hittem, a nemrég történt beszélgetésünk mély nyomokat hagyott benne. Ezek szerint mégsem.
- Ami azt illeti, lenne itt valami –kezdtem- Jogosítvány kéne, de nem tudom, hol kell jelentkeznem.
- Ennél mi sem egyszerűbb. Nálam. Eljön, megyünk egy kört, ha tud vezetni, jó, kiállítom az engedélyét, ha nem, megtanul, aztán jön. Persze az illetéket ki kell fizetni. Ha balesetet okoz, akkor viszont nem egy, hanem három évre tiltom el. És persze végig kell járnia a tanfolyamot, kétszer.
- Értem –bólintottam kissé meglepetten- és mikor lenne jó?
- Akár most is. Jöjjön. A csomagokat majd berakjuk hátra. Láttam Tomas hozta. Majd vár egy kicsit. Fiatal, erősek a lábai. Meg az idegei is.
Kinyitotta a dzsip ajtaját. A vezető oldalon. Beszálltam. Beült mellém az anyós ülésre, majd biccentett. Indítottam. Szeretek vezetni. Nem voltam egy Sumacher, de jól vezettem. Az idegen terepen is. Egy nagy kört mentünk. Nem kellett egyszer sem korrigálnia. Remek kocsi volt. Jó úttartás, könnyű irányítás. Az idegességem az első percben elmúlt.
- Itt menjünk balra –mutatott egy utcára.
Befordultam. A rendőrőrsre vezetett.
- Jöjjön, kiállítom a papírjait, aztán visszamegyünk az üzletházhoz –szállt ki a kocsiból és indult az épület felé.
A városnak mindössze öt rendőre volt. Ők most nyakig ültek a munkába a helyi gyilkosságok révén. A falra függesztett táblán eltűnt személyek és körözés alatt állok fényképei figyeltek rám. Az üvegajtón túl, távolabb, egy másik tábla lógott. Ezen a helyi gyilkosság két áldozatának fényképe volt kifüggesztve. Magam sem tudom miért, de megálltam.
- Szörnyű eset –csóválta meg Leroy felügyelő a fejét- És ami még hátborzongató, olyan mint a húsz évvel ezelőtti. Pont. Talán egy másoló gyilkos. Vagy eddig börtönben lehetet. Egyelőre sajnos, csak találgatunk. De most el fogom kapni, kerül, amibe kerül! Na jöjjön!
Követtem. Egy fenyő asztal elé ültetett, a nem túl alaposan bútorozott irodában. Ő a másik oldalra ült, velem szemben. Elkérte a papírjaimat és kiállított egy vezetői engedélyt. Talán öt perc alatt végeztünk. Ezt követően felállt és felvette a kalapját. Ekkor megcsörrent a telefon.
- Leroy –emelte füléhez a kagylót. Hallottam, a vonal túlsó felén a hisztérikus női hangot.
- Meghalt! Megölték, segítség!
- Asszonyom, kérem, nyugodjon meg! Hol van most?
- Georgnál. George Herrisnél. Megölték! Kérem, segítsen! –zokogott hisztérikusan a telefonba.
- Rendben, azonnal ott vagyunk. Önt hogy hívják asszonyom?
- Marta Hens. Kérem… -zokogta tovább.
- Azonnal indulok, kérem, ne nyúljon semmihez. Várjon meg a ház előtt, rendben?
- Igen –válaszolta még mindig hisztérikusan.
A felügyelő letette a kagylót és az ajtóhoz lépett.
- Hívjatok mentőt Georgehoz. Odamegyek. Kail, te gyere velem! –majd rám nézett- Úgy tudom, állást keres.
- Igen –bólintottam zavartan.
- Remek, akkor velem jön.
- De… Mit kéne csinálnom? –kérdeztem kissé ijedten.
- Fotóz. Bírja a vért?
- Igen, de…
- A helyszínen nem hány. Kimegy, és valahol máshol teszi. Érthető? –indult el kifelé, majd visszakiabált- Telefonáljatok valamelyik üzletnek, hogy szóljanak az ács Fred fiának, hogy ne várjon Miss. McElisre!
- Igen, de…
- Kell egy újságíró, mert a régi meghallt. Ő volt az első áldozat. Magát elnézve, laptop, internet, temető… amúgy is nyomozni kezdene. Én is ezt tenném –nyitotta ki előttem a kocsi ajtaját- Így legalább hasznát veszem a fiatal, abszurd, és olykor meglepően hatékony kamasz logikájának. Maga meg fizetést kap, és tűzközelben marad. Én meg szemmel tarthatom.
- De nincs képzettségem…
- Itt én mondom meg, mit lehet, és mit nem. Ezen ne aggódjon. Amúgy meg, mint szakértő alkalmazom. Mellette viszi a helyi lapot, és bőven fedezi vele a szükséges bevételt. Nem vallástörténésznek készül?
- De.
- Ha jól emlékszem, tanult vallástörténetet a gimnáziumban is. Nem?
- De! De honnan… -kezdtem felháborodni.
- És az iskolai lap szerkesztésében is részt vett. Akkor? Megfelel?
- Utánam nyomozott, miközben egy gyilkost kéne elkapnia?!
- Mindenki után nyomozok. Ez a dolgom. És szolgálati kocsi –mindeközben sebesen haladtunk az úton, majd egy éles kanyar- Döntsön! –állt meg a ház előtt. A nő kint zokogott a kapu előtt görnyedten. Kezei és ruhái véresek voltak.
- Rendben –válaszoltam, magam sem tudom miért.
Tudnom kellett az igazat. Tudnom kellett. Ez pedig olyan lehetőség volt, amit nem hagyhattam ki. Még akkor sem, ha féltem. Rettegtem attól, ami a házban fogad majd. Attól, amit megtudhatok a szüleimről. Attól, hogy nem fogok tudni éjjel elaludni. És leginkább attól, hogy nem vagyok képes, nem vagyok elég felnőtt a feladathoz.
Az élet furcsa fintora, hogy George Herris, az a George volt, aki értett Ladyhez. Hogyan keveredtem bele mindebbe? Miért én? És mi köze mindennek hozzám? Ezer hasonló kérdés kavargott bennem, miközben kivettem a fényképezőgépet a hátsó ülésről és elindultam Leroy felügyelő után. Kail a mentősökkel beszélt, akik arckifejezéséből ítélve nem tehettek semmit. Mire átléptem George házának küszöbét, már remegett a kezem. A szívem hevesen vert. Minden szál szőr felmeredt a testem, készen, hogy a legapróbb szellőre, érintésre pánikszerűen jelzést küldjenek az agyamhoz. A légzésem minden erőfeszítésem ellenére felgyorsult, szinte ziháltam. Igyekeztem a lehető legrosszabbra felkészülni. De persze, arról sem volt elképzelésem, hogy mi lehet a legrosszabb. Leroy rám pillantott. Kesztyűt nyomott a kezembe és kék zacskócskákat, mint amilyet a korházakban szokás a cipőre húzni.
- Vegye fel ezeket Miss. McElis –mondta- Mehetünk?
- Igen –bólintottam, bár egy részem legszívesebben elszaladt volna. Felvettem a kezembe nyomott cipővédőt és kesztyűt.
A felügyelő belépett, én pedig követtem. Kezében sötét táskát cipelt. Na igen. Hiszen itt ő a rendőr, a helyszínelő, és még ki tudja, mi minden.
George Herris egyedül élt, mióta elvált. Vagyis jó régen. Informált közben Kail, aki ekkor lépte át a küszöböt mögöttem. A házban rend volt. Az előszobában munkás bakancs fogadott, fölötte egy kopott, szerelő-kék mellény lógott a fogason. Még mindig hallottam a nő zokogását, ahogy beosont mögöttünk hangja a nyitott ajtón. Sóhajtottam, hogy összeszedjem magam. Majd újra és újra. Nem sokat segített, de ’Az ura vagyok a helyzetnek’ illúzióját keltette. Balra nyílt a nappali. A felügyelő után léptem be. Óvatosan, nehogy kárt tegyek bármiben is. A tévé ment, de egyetlen hangot sem adott ki. Le volt némítva. Szemben vele egy kanapé, mellette egy-egy fotel a két oldalon. Középen dohányzóasztal, melynek üvege visszatükrözte a tévé képernyőjén felvillanó jeleneteket. A szobát a halál édeskés-rothadt szaga lengte be. Volt benne valami ismerős, de nem tudtam mi az. Talán nem is tudatosult akkor, annyira el voltam foglalva azzal, hogy legyőzzem a félelmeimet. George ott volt benn. Legalábbis a néhai George Herris. A kanapé alatti jókora vértócsa volt, amit először megpillantottam belőle. Fényképeztem. A tévét, a szobát, a vértócsát. Még nedvesnek tűnt. Csillogott. Közelebb léptem. Nem vettem el szemem elől a kamerát. Nem, mert megnyugtató távolságot biztosított a borzalomtól. Mintha ott sem lennék. Nem tartott sokáig a hamis nyugalom csodás illúziója. Túl racionális voltam hozzá, hogy sokáig tarthasson. Mindezek ellenére most is racionális vagyok. A kanapén ült George. A tévét nézte. Fejét két kezével átölelve az ölében tartotta. Ismét fényképeztem. Nem is tudom miért, önkéntelenül is körbepillantottam. Csak ekkor vettem észre, amit Leroy felügyelő már biztosan régen észrevett. A mennyezet és a falak megőrizték a nagy nyomással kispriccelő vér nyomait magukon. George vérét. Egy pillanatra rosszul lettem. Csak egy pillanatra. Folytattam a fényképezést. Aztán minden ment magától, az állítólag normális menetében. Már, ha bármi is normálisnak nevezhető abban, ha valaki a kanapén ülve a fejét szorongatja. Rémült tekintetű, nyitott szemmel a semmibe meredő fejét.