|
 Vendég: 7
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,202
|
|
 MM
Papon: A törvény_2
Avana tanácsa rosszallását és egyet nem értését fejezte ki, amikor, úgy, egy évforduló múlva döntöttem, meglátogatom Enitéket Bitámiában. Gihatri volt a hajóm kapitánya, ami gazdagon meg volt rakva ajándékokkal, jó indulatom jeléül. Kíváncsi voltam a hajóépítésre, de leginkább Enitre és a fiára. Vajon hogyan fogad? Elhatároztam, egyedül fogok vele beszélgetni. A gyerek és Enit egészségi állapotának felmérésére magammal vittem Gidalt Gamatu tanítványát és Utu-amit, a papnőt, aki valaha sokat vigasztalt testével Nanur komor éjszakáin. Gurru a tengeristen kegyes volt hozzánk, kedvező szelet küldött, hamarosan kikötöttünk Bitámia öblében. Eleget tettem - isteni és imperátori mivoltom ellenére - a gámai protokollnak. Lagin kíséretében előbb a királyi családot látogattam meg. A látogatás természetesen elő volt készítve, a nekem kijáró hódolattal fogadtak. Ahogy ez ilyenkor szokásos, újra megerősítettük szövetségünket. Az írnokok szaporán járatták vesszőiket az agyagtáblákon, amikre végezetül rányomtam isteni pecsétemet. Már alig vártam, mikor lesz vége a roppant unalmas aktusnak.
Eniték is tudtak látogatásom céljáról. Előbb a hajóműhelybe vitettem magam. Denjar elébem futott, leborult, és meg akarta csókolni a lábamat. Ezt nem engedtem. A saját nyelvén szóltam hozzá:
- Kelj fel, Denjar, lássuk a hajókat! - A felügyelő tovább hálálkodva felemelkedett, és intett a szolgáinak. A magas palánk hatalmas ajtói megnyíltak. Úgy éreztem, egy földi, XVIII. sz.-i dokkba lépek.
Denjar hangja rántott vissza a régmúlt képeslapjának nézegetéséből.
- Isteni Uram, hogy tanultad meg ilyen kifogástalanul a nyelvünket ilyen hamar? Talil, a nyelvtudós semmit sem tud hozzád képest.
- Ne hízelegj, Denjar! Nem érdemlem. Mindig is tudtam a nyelveteket – hazudtam folyékonyan. Már lelkiismeret furdalásom sem volt, pedig korábban erősen utáltam magamat az ilyen színjátékaimért. Egyetlen mentségem akadt: az igazat nem mondhatom meg, pedig azt a felügyelő meg sem értené, nincsenek is a nyelvében megfelelő szavak az igazság kifejtéséhez. Megint ott tátongott köztünk az a legalább ezer évet kitevő szakadék A hatalmasan feltornyosuló hajóra figyeltem. Amikor roncsaiban láttam nem képzeltem ilyen impozánsnak. Ezért meg is kérdeztem:
- Akkora ez a hajó, mint amivel hajótörést szenvedtél rád találásunk előtt?
- Nem, Isteni Uram. Ez nagyobb és erősebb is annál. Új rendszert eszeltem ki, a három árbocon a vitorlák kifeszítésére, és szélre állítására. Kisebb a hajó merülése, de jobban megfekszi a vizet, a kormányszerkezete megbízhatóbb. Mellvédjei vannak, amelyek mögül biztonságosan lehet az ellenségre a különböző fegyverekkel támadni.
- Akkor ez nem kereskedelmi, hanem inkább hadi hajó.
- Jól látod, Isteni Uram. Nincs annyi luxus, mint a kereskedelmi hajókon volt. Áttételes csörlővel könnyítettem meg a horgony leeresztését és felhúzását. A hajó orrán, kitűnő kovácsaid jóvoltából, hatalmas szigonynak kialakított vasrúd és taraj mered előre, amivel az ellenséges hajók játszva meglékelhetők lesznek. Azért ilyen vakító Isteni Uram, mert ezüsttel van bevonva. És tudod Uram, az egyik kovácsod figyelmeztetett arra, hogy az asszonyok vas varrótűje, úszva vagy könnyű tengelyen lebegve mindig egy meghatározott irányba mutat. Csillagász papjaiddal tanulmányozzuk a dolgot, hátha jó lesz ez a hajózásban. Főleg, amikor nem láthatjuk a napot.
Íme. A fejlődést nem lehet megállítani. Bolyongjon is az akármilyen útvesztőkben, zsákutcákban, az emberi értelem mégis utat talál magának. Még pár gámai évtized, és elkészül az iránytű.
- Szélcsend esetére vagy gyors manőverezésre természetesen megmaradt a kétsoros evezőállás. Mindegyik evezőt hat-hat ember húzza majd. Az evezőpadok olyan kialakításúak, hogy az evezősök teljes testi erejüket bele tudják adni a húzásba. Az evezők gyorsan behúzhatók, nyílásaik biztonságosan lezárhatók. Nagy titkot árulok el neked, Uram. Több célra használjuk a bitument. A faanyag tartósítására és hajítógépekbe, amilyeneket önfejű harcosaid Lailnál láttak, gyújtóbombaként.
Elismeréssel bólintottam, de a Felderítőtől tudtam, mindez nem lesz majd elegendő Lalla Fiai ellen.
Kíséretmmel együtt, amelyben persze a büszke és hálás Denjar is benne volt, Bitámia hátsó, a király által már nem lakott, annak idején Enitnek ajándékozott palotája felé tartottunk. Semmiféle izgalmat sem éreztem, csak afféle kíváncsiságot, mint amikor az ember egy rég nem látott hozzátartozójával újra szemtől szemben áll. Enit ragyogó szépségében fogadott bennünket. Szebb volt, mint valaha. Magas, nyúlánk lányalakja, előnyére, megasszonyosodott, megtelt, de bámulatosan karcsú maradt, ahogy puha léptekkel jött lefelé a lépcsőn a vendégek elé, a róla gazdag redőkben leomló, sokat sejtető, de semmit sem mutató, zöld ruhájában, ami az ókori görög szépségek ruhaviseletére emlékeztetett. Nyakában rubintköves diadém harmonizált hasonló színű hajával. Elismertem, úrnői jelenség, de a szívem nem vert hevesebben, csak szótlanul gyönyörködtem. Az asszony felvetett fejjel, minden látható megalázkodás nélkül tűrte isteni ura fürkésző tekintetét. Egyenesen felém tartott és a korábban olyan jól ismert búgó hang megszólalt:
- Légy üdvözölve házamban, Isteni Úr! Mindnyájan a szolgáid vagyunk. Rendelkezz velünk!
- Milyen benyomást tettek rád Denjár felügyelő hajói? - Milyen kimérten hivatalos és közömbös, állapítottam meg. Közben azon járt az eszem, ezek, azon a vezérhajón, akár kereket is oldhatnak a déli partról. Nem reménytelen számukra Lalla elérése sem. Aztán elhessentettem az előre tolakodó gondolatot. Legyen az már „Isteni Utódom” gondja. Én most ide búcsúzni jöttem. De ennek nem adtam hangot. Enit mintha csak megérezte volna egykori apja és szerelme utolsó gondolatát, tovább beszélt az őt bámuló küldöttség előtt.
- Sokat kell még a Tenger Fiainak tanulni, hogy hajóik tökéletesebbek legyenek, mint apám hajói voltak - Mindenki rám nézett, rosszallták a száműzött asszony viselkedését. Csendes határozottsággal megszólaltam.
- Urad munkájának eredményei, mestereinek igyekezte megelégedéssel töltött el engem, Avana isteni uralkodóját. Utolsó megjegyzéseddel, noha egyedül én vagyok jogosult megítélni a hajók minőségét, alapjában véve egyet értek - Most az asszony arcán jelent meg a meglepődés árnyéka. Szerette volna azt hinni, Talil diktálta Gregornak a levelet, amit Denjarnak és a helytartónak írt. Micsoda ostobaság? Az írnok diktál a királynak?! Mégsem merte megkérdezni, honnan tud ilyen kifogástalanul az isteni úr Lalla Fiai nyelvén.
Intettem, egyedül akarok beszélni a vörös hajúakkal. Ez csak taktikai lépés volt, mert Enittel volt beszédem. Még hátra szóltam a papnőnek:
- Kedves Utu-ami! Későbbi hívásomra állj készenlétben! – Láttam, az „Úrnő” meglepődött a papnő ilyetén megszólításán. De engedelmes főhajtással invitált kettőnket, engem és Denjárt a régi palota, nem túl fényűzően berendezett tanácstermébe. Elsőnek ültem le a kényelmes karosszékbe, a pár csak azután foglalt helyet, ahogy ez az én jelenlétemben, engedélyemre, szokásos és ildomos volt, mert a tiszteletlenség könnyen a fejébe kerülhetett valakinek.
- Megkaptok-e mindent rendben a helytartómtól, ahogy neki parancsoltam? Van-e valami egyébre is szükségetek? Van-e valami különös óhajotok? – A szolgák közben jó avanai bort és vizet hoztak be. Fel is töltötték poharainkat. Enit intett, hagyjanak bennünket magunkra. Először Denjar szólt felemelkedve székéből. Mutattam, nyugodtan maradjon továbbra is ülve. Ez olyan tisztesség volt, ami csak a tanácstagok privilégiuma volt, ha urukhoz szóltak. Erre Enit is emlékezett az elmúlt tanácsülésekről, amiken részt vett. Látszott rajta a nagy meghatottság és hála a minden leereszkedő magatartástól mentes bánásmód miatt. Nyomát sem láthatta rajtam, sem a megbántottságnak, sem a haragnak, sem a régi szerelemnek. Én, a kegyúr egyenlő partnerként kezeltem őket. Tudtam, soha többé nem látom már a csodálatosan összeillő párt.
- Isteni Úr! A hajóműhelyben - ahogy láttad is - minden a legnagyobb rendben megy. Egy évnegyed harmada alatt, függetlenül attól, melyik jó vagy gonosz ladi isten évnegyedében járunk, mintegy 2-3 hajót tudunk elkészíteni. Ha ennél többre van szükség, akkor bővítenem kell a műhelyet. Ehhez kell aztán szabni minden ellátmányt és a dolgos kezek számát is. – Egy hírtelen mozdulattal elővettem az avanai kovácsok csavar-remekét, mintha csak mellékesen jutott volna eszembe. Pedig tudatosan készültem a mutatványra. Úgy látszik
- Földi Testvéreim - a teatralitás múlhatatlanul a véremben van. Örömömre, Denjar ámult és bámult. Eszemben sem volt elárulni, ez csak egy próbadarab. Szó sem lehet sorozatgyártásról. Ettől a szótól megint a Földön érzetem magam, és abban sem voltam biztos, helyes lallai szót használtam–e mondókám kifejtésére. A két vörös hajú látszatra mindent megértett. Megerősítettem, megbeszélem az avanai tanáccsal a hajókészítés további ütemezését. Megkértem Denjart, hívja be Erua papnőjét, ő maga pedig maradjon kint. Az asszonyokkal kívánok beszélni.
A papnő nagy tiszteletet és kíváncsiságot mutató, fiatalos tűzben égő szemei megjelentek az ajtó függönyei között. Apró léptekkel közeledett, meghajolt. Leültettem magunk közé, és megkérdeztem.
- Mit sugallnak Erua templomának jósnői az ifjabb Denjar életéről. – Előtte megbeszéltük, mit mondjon. Íme egy újabb aljasság tőlem! De én láttam a jövőbe, nem a papnők.
- Isteni Uram engedd meg, hogy az Úrnőhöz szóljak! – igenlően bólintottam, - A fiad nagy harcos lesz, és kiváló hajós, aki túl fog tenni az apján. Kései utódaiból neves tudósok sarjadnak majd. Nem lesz textilkereskedő, mint az apja és a nagyapja is volt. - Az „Úrnő” egészen felélénkült, és visszakérdezett, mintha ott sem lennék.
- Visszajutunk Lallába, Utu-ama.?
- Visszajuttok, de a nagy háború ide hozza majd vissza a fiadat és az unokádat.
- Megtennéd Úrnő, hogy beszólítanád a dajkát, hozná be a fiadat magával? Látni szeretném a homlokát és a tekintetét. Mi ilyen a jellegzetességekből jósolunk. Jól láttuk-e a jövőjét? – Enit kis csengőt rázott meg kétszer. Hamarosan jött is a dajka az asszonyok házából a mellette tipegő, szokatlanul nagy növésű másfél- kétéves gyerekkel.
Utu-ama elismerőleg hallgatta a gyerek csacsogását, amiből ugyan egy árva szót sem értett, de a felnőttek reakcióiból pontosan értette, a gyerek az anyjához kéredzkedett. A meleg hangú, de határozott elutasítást pityergéssel honorálta. Megkértem Enitet, mégis vegye most magához a fiát, hadd nyugodjon meg, és a papnő simíthassa meg még mindig kecses kezével a gyerek homlokát, nézhessen a szeme mögé. A gyerkőc nem is vonakodott anyja biztonságot nyújtó ölében. A gyerek még mindig szopott, ez meglátszott apró és mohó ajkainak szopó mozdulatain, amikor az anyja az ölébe vette. Ehhez Enit anyaoroszlánként ragaszkodott. A fiát ne szoptassa a Tenger Fiainak asszonya. Minden egyéb segítséget szívesen elfogadott azonban. A papnő bólintott:
- Minden úgy lesz, ahogy mondtam Isteni Uram és Úrnő.
- Köszönöm, Utu-ama. Távozzatok békével! A gyerek anyjával kívánok beszélni. – kettesben maradtunk. Denjar minden gyanakvás nélkül ment ki, feltehetőleg nem kapott részletes beszámolót Enit megelőző életéről. Az asszony határozottan feszengett. A félelem, a kíváncsiság és lenyűgöző szépségének a tudata ült ki az arcára. Sokáig csendben ültünk. Élveztem nyugodt fölényemet. Éreztem, feni az asszony az értelem és az érzelmek kardjait.
- Azért engedted, hogy a főparancsnok olyan végzetesen rátámadjon Denjarra, mert féltékeny voltál, gyűlölted őt és engem is. Isteni erőd megakadályozhatta volna a történteket.
- Nem tehettem másként gyermekem. Avana törvényei szerint kellett eljárnom úgy, hogy a házasságtörés, - amit az avanaiak úgy fejeznek ki, „idegen hajtások nőnek a fáján”, - ellenére minimális bajotok essék.
- De a mi fánkon semmiféle hajtás sem nőtt, Gregor. – megint a régi bizalmassággal szólított. Ez jól esett ugyan, de nem dobogtatta meg a szívemet. Készen álltam a válasszal.
- Nem is lehetett, mert nem voltál méltó arra, hogy isteni utódot hozzál a világra. – tudtam, ez kegyetlenül hangzik, de nem bonyolódhattam a földi és a gámai genomok közötti különbségek taglalásába.
- Akkor nem is szerettél igazán? – jött a durcás kérdés.
- Dehogynem. Előbb apádként. Serdülésed után pedig a hormonjaid és a sajátjaim hatására örömet leltünk egymás testében, akárcsak korábban Utu-amával és más papnőkkel. Hiszen olyan egyedül voltál. Denjarral jött el hozzád az igazi szerelem. – Ez hatott.
- A hormonokat ugyan nem értem, de azt igen, hogy játékszernek tartottál. Soha nem szerettél igazán.
- Ha igazad lenne, akkor most nem élnétek. Orvosaim nem hozták volna vissza olyan sok vesződséggel, és tegyük hozzá, szerencsével az uradat az életbe. Hálátlan vagy. - ezért a mondatomért, ami zsaroló volt, legszívesebben szembe köptem volna magam. – Hormonjaid helyett gondolj a serdülésed után a testedben ébredő, kielégítést követelő vágyakra! Ezt már érted?
- Értelek, Isteni Úr – fújt a hajdani, kis Enit takarodót. - De azért sajnálom, hogy így kellett lennie. – szólalt meg a nőkkel született, és úgy látszik galaktika szerte érvényes, diplomáciai érzék Enitben. Hazugságaim ellenére teljes megnyugvás szállt rám. Érzetem kezemben tartok, és elvarrtam újra egy szálat. Még valamit azonban a közeli jövő miatt mondanom kellett.
- Enit, kicsim. Én, az isteni uralkodó sem maradok örökké köztetek. Meghagyásaim, törvényeim azonban itt maradnak, amelyek megőrzik, és tovább fejlesztik művemet, biztonságot, jólétet és bizonyos szabadságot nyújtanak nektek Az már a ti dolgotok, hogyan tudtok élni majd vele. Távozásom egyfajta értelemben nem lesz ugyan szokványos, de még addig jó néhányszor fordul az év a Gámán az őszi napéjegyenlőség idején. - Erre Enit őszinte sírásra fakadt. Nem kérdezett tovább, hanem zokogva, akárcsak 15 éves korában, hozzám bújt. Éreztem erős, tejtől duzzadó keble viharos hullámzását. Sajnáltam őt, sajnáltam Ladot, Lallát, sajnáltam az egész bolygót, és bevallom őszintén, egy kicsit magamat is.
*
Két abszolút egyforma Gregor Manként álltam, álltunk az avanai királyi palota tetőteraszán. Engem, az igazit csak az itt maradó, tökéletes másolatom láthatott, akiről az éppen arra sétáló, és gyorsan el is siető Talil ismét meg is állapította, az Isteni Úr magában beszél. Gyakori ez, ahogy öregszik, morfondírozott magában az első szolga és írnok.
Mi, Gregorok pedig a tájban gyönyörködtünk, ami csodálatosan szép volt Nanur évnegyedének közepe után is. Én, az elmenő búcsúzkodtam, a maradó pedig tulajdonképpen előhívta memóriájából, egyben elmélyítette a látottakat.
Ha észak felé néztünk, a várost védelmező sziklafalon túl ott ragyogott a tenger, örökké változó színeivel és az örökkévalóság nyugalmával. Jobbra, keletre a kiszárított öböl - több mint három évtizede az -, alján a sófőzők agyagból épített, térdmagasságú gátakkal határolt teknőinek mozaikjával és a túlsó végén a Viking indítóbástyájával, amely még mindig az Új Öböl nevet viseli. Bal kezünk felől a robbantással megnyitott másik öböl, amelynek - bár él, és Avana összes hajójának bölcsője - Halott Öböl a neve, mert valamikor régen, a Viking érkezése előtt egy sziklaomlás elzárta a bejáratát. A Palota éppen annak a dombhátnak a tetején áll, amely a két öblöt elválasztja, és amelyet, a jobb oldali nagy teret leszámítva, lapos tetejű házak, apró kertek, zegzugos utcácskák tarka szövevénye borít a kőből rakott kikötőpartokig. Emberek nyüzsögnek, sietnek elintézni dolgaikat, mert ma is gyilkos forróság lesz később. Ugyanolyan volt ez a délelőtt, mint amikor a Viking felszállt az indítóbástyáról. A felhőtlen ég opáltömbként szikrázik, csak az ezüstös olajfák dacolnak Nanur, a Gonosz hatalmával. A pálmák, hiába öntözik őket, már kókadtak és porosak. Csak az a remény élteti őket, hogy harmincegynéhány nap múlva Gurru, a jóságos tengeristen elűzi a forróságot, jó szelet és enyhítő esőt hoz. A hajóépítők udvaráról a szurkos üstök alatt gyújtott tüzek füstje egyenes szalagként emelkedik a magasba, mielőtt szertefoszlana, mert egy árva szellő se lebben. A sófőzők teknői körül emberek sürögnek, igen, a gonosz évszak egyedül nekik kedvez, hamarabb párolog a csatornán gondosan adagolt tengervíz, híznak a sótömbök, igen, emlékszem, ez volt az első fontos döntésem, a sófőzés, igaz, Numda tanácsolta, ezzel indult meg a város gazdagodása.
Avana, szeretett városom, ahol életem nagyobbik felét leéltem, és mennyi mindent éltünk meg
együtt! Igaza van Gamatunak, élnem kell, itt kell maradni érettük, a Tenger Fiaiért, akik büszkén nevezik így magukat, bár ereikben jócskán csordogál a Parti Nép véréből is, akiket az alapítóhonfoglaló szent Vaspana és maroknyi csapata itt talált, és leigázott.
Megfordultunk. Hátunkkal a párkánynak dőlve délre néztünk. A horizontot a Barkan vonulatai zárják, a fejükön fehér, csupasz sziklasapkával. Nem tudom, hogy itt lepergett évtizedeim hány reggelén jöttem fel ide, hogy bennük gyönyörködjem, hogy fenséges látványukból gyűjtsek erőt az elkövetkező nap tennivalóihoz. És azt sem tudom - nem vagyok pszichológus -, hogy egy hegység áhítatos szemlélése (már az áhítatot is képtelen vagyok megmagyarázni) miért ad bizakodást és megnyugvást? Mint geológus, már régen rájöttem, hogy semmilyen használható ércet nem találhatok benne, egyedüli, igaz, nélkülözhetetlen értéke hatalmas, gazdag erdősége. Talán az a titka a hegységeknek, hogy az örökkévalóságot jelentik számunkra, pedig - éppen azért, mert ez a tanult mesterségem - pontosan tudom, hogy ugyanúgy születnek és pusztulnak, mint mi? A lépték különbözőségéből ered az áhítat? Mert a mi hatvan-nyolcvan évünkkel szemben az ő életük százmilliókkal mérhető? Lehet, hogy ez a magyarázat? Vagy más? Az egész és a részletek öntörvényű, önmagukat igazoló, magyarázó arányai?
Én és a másolatom helyeslőleg bólogatottunk. Én az időtlenségbe igyekeztem, láttam a Fekete Hegyeket, Giszánut, a Folyók Anyját, a zuhatagot, ahol majdnem meghaltam, ha nincs a hatalmas, laposfejű vadember, Nogo.
Én a búcsúzó, a néhai Gregor Man láttam a jövőt is.
A Palota déli szárnyán túl az utcácskák és a házak ugyanolyan szövevénye kúszik az első dombok lábáig, mint kétoldalt, az öblök felé; azután az emelkedőkön, a teraszos kertek lépcsői, rajtuk túl az egyre magasodó dombok, amelyek most, Nanur idején, sárgák az elszáradt fűtől. A kecske rágta, de az első esők után újra kiviruló cserjések foltjai, egy-két magányos fa, makacs előőrsei, - vagy utóvédjei? - a sűrű, tömött erdőnek, amely gyökereinek hálójába fogva a talajt mindig képes annyi nedvességet megőrizni, hogy dacolhasson a forró évszak sorvasztó szárazságával.
Erdő, erdő, végtelen és örök erdő, a mind magasabb, szelíd ívű, de mind méltóságteljesebb hegyhátakon, és mögöttük az egész koronája, az égnek törő, kopár, hegyes sziklacsúcsok fensége. Csak nézned kell, tekinteteddel eljutnod a házaktól a csúcsokig, elidőznöd a részleteken, amelyeket harminc évvel ezelőtt is ugyanolyannak láttál, mint most, és a szívedbe békesség költözik, és jobb, ha élvezed és elfogadod ezt a csodát, mint ha a megfejtésén töprengsz. Ez a birodalmad, amit látsz. Vagy fordítva? A látható fogadott be téged észrevétlenül és ellenállhatatlanul az elmúlt fél emberöltő alatt, és tett a részévé, a magáévá? Akár így, akár úgy történt, fogadd el és örülj, hogy így van, mert csak ez szabadíthat meg attól a szenvedéstől, amely az elmúlt napokban maga alá gyűrt. Vigaszt adó szertartásrendemben - a házaktól a csúcsokig - éppen az erdős hegyhátaknál tartottunk, amikor Laskili feje felbukkant a lapos tetőre vezető lépcsőn. Laskili csak azt látta, és hallotta, az isteni úr megöleli a semmit, meleg szavakkal búcsúzik, még integet is sokáig, Habuma szekere felé nézve.
*
A Felderítő Nanur évnegyedében érkezett. Mit érkezett?! Töltötte be végtelen békéjével, értelmével az elmémet. A gondolati híd most valahonnan messziről épült ki kettőnk között. Azonnal felébredtem. Sehol sem láttam a magas, nyúlánk alakot, sem mögötte gomolyogni a járművét. Tudtam, sorsdöntő viadalt kell most megvívnom az idegennel és önmagam szellemi képességeivel. Érzetem, a Felderítő lekicsinylő, de egyáltalán nem sértő reakcióját az agysejtjeimben.
- Nem szállhatsz a Szövetséggel szembe. – hallottam lelki füleimmel. – Ahogy te gondolod, megugrottad lécet, köztünk a helyed. Nem véletlenül kaptad meg előre a feltételeink mellé a mienkhez hasonló, de még éretlen, új képességeidet. Mindez azért volt, hogy helyesen felkészülhess, és ugyanúgy dönthess is.
- Megértettem. De azért kérdezhetek, és tehetek némi ellenvetést?
- Természetesen. Kérdezz nyugodtan, noha előre is tudom a kérdéseidet és a válaszaimat is.
- Akkor mire jó egyáltalán ez az eszmecsere, ha máris a szellemi rabszolgátok vagyok?
- Erről szó sincs, csakis a Törvény szerint járok el. Szellemi fölényemről nem tehetek, ami
azonnal megszűnik, mihelyt teljes értékű, elkötelezett tagja leszel a Szövetségnek.
- Mi történik, ha nem leszek az?
- Azonnal mindent kitörlök az emlékezetedből. Ez a Törvény.
- Azt mondtad, a Törvény rugalmas is, nincs képletesen sem kőtáblába vésve. Ha ez így van, kérlek, jelenj meg és ölts olyan alkot, amellyel szemben nem érzem ennyire hátrányban magamat.
- Rendben. Az emlékeidből merítek magamnak alakot. Jó lesz, ha az ágyad szélére ülök?
- Jó. Ez így sokkal bensőségesebb számomra, ha egyáltalán ez a szó jelent számodra valamit. Ebben a szempillantásban Léna Nordwick ült az ágyam szélén az egykori, földi Központi Bányászati Kollégium közismert egyenruhájában. Elképedten meredtem legendás szőkeségére, kislányos mosolyára.
- Halló! Felderítő! Ez egyáltalán nem fair így. Mindig fölényben maradsz. De ekkor már csak Léna csilingelő hangját „hallottam”, akárcsak akkor az Elektra navigációs fülkéjéből, hogy azonnal jön. Mit mondjak?! Jó kis azonnal volt ez.
- Ébresztő Gregor! Ne a múltban kalandozz! Beszéljünk a jövőről. – Nehezen találtam meg korábbi gondolataim fonalát. A Léna küllemű felderítő türelmesen mosolygott.
- Tehát? – nézett rám kérdőn- Folytathatjuk? Akarod, hogy alakot cseréljek?
Nem, jó lesz így. – hebegtem. – Ok! Kezdjük az elején! Nem kívánom az emlékeimet és az érzelmeimet sem a Földön, sem a Gámán hagyni. Persze olyan formában szeretném azokat elraktározni, hogy ne okozzak nektek, Feld…Léna fájdalmat. Egyébként nem is értem, miért fájnak nektek a pozitív érzelmek is?!
- Számunkra nincs az érzelmeknek előjele. – csilingelte Léna huncutkás arckifejezéssel. Egyszerűen fájnak, mert gátolják a józan értelem működését.
- Akkor nagyon is tökéletlenek vagytok, mert a fájdalom, akár testi, akár lelki, maga is egy érzés. Méghozzá negatív.
- Na ne mondd! És mi lenne a pozitív ellenpárja?
- Természetesen a jó közérzet és az öröm.
- Nekünk a megismerés korlátlansága okoz szabadsági fokot, vagy ahogy te mondod örömöt. Semmi olyat nem tűrünk el, ami ezt korlátozza.
- Ez alól kivételt képez a Törvény, ami igenis korlátoz benneteket.
- Mégis miben, Gregor?!
- Éppen a fejlődésben. Az egyoldalúságotok megszüntetésében.
- Ezt hogy érted?- bizonytalanodott el Léna hangja.
- Úgy értem, hogy az Értelemnek nálatok nincs semmi antagonistája. Márpedig ellentétek kifejeződése nélkül nincs semmilyen fokon sem fejlődés.
- Kifejtenéd ezt példával is?
- Természetesen. Emlékszel? Első gondolatváltásunk során felvetődött az erkölcs fogalma, amivel nem tudtál semmit sem kezdeni. Tudod, a civilizációk esetleges kihalásának részvétlen figyelése kapcsán.
- Persze, hogy emlékszem, de ez a Törvény lényege.
- Te meg a rabszolgája! – kiáltottam indulatosan, amin Léna elnézően mosolygott, ártatlan kislányosságával. Ez még inkább feltüzelt, de kellemes nyugalom áradt szét bennem, tudtam, jó nyomon járok.
- Vegyük például a művészeteket. Ezek bármelyike egyenrangú párja a rációnak. Ugyanis, amit az értelem nem tud megragadni, azt remekül kifejezi pl. a zene. Vegyük példának az Örömódát! El tudnád mondani racionális okfejtéssel, miről szól? Hagyjuk most a germán isteneket békén a Walhallában nyugodni! De idézd csak fel! Nézd meg, mi történik veled!
- Azt nem tehetem. Nincs értelme.
- Azaz félsz, Galaxis Ura!! – Csend lett. Léna a homlokát ráncolta. Látszott, végtelen és időtlen memóriájában keres. Megértette gondolataimat.
- Tudod, olyan helyen kell keresgélnem, amit a Földön szemétnek, lomnak neveznénk..
- Hát ez a szemét aranyat ér, mert az értelem és az irracionális együtt az igazság jobb megközelítését adja. Mi lett volna a civilizációkkal, ha nem képzelték volna soha el még az éppen nem létezőt? Mi lett volna a Homoval fantázia nélkül? – Továbbra is csend volt. Nem kaptam feleletet. De egyszerre csak felcsendült és filmszerűen pergett előttünk egy XX. sz-i budapesti TV-felvételről Ludwig van Beethoven IX. szimfóniájának, negyedik (záró) tételéből ismert, négy szólistával, kórussal és zenekarral, a gyakran „Örömóda”-ként emlegetett, gyönyörű muzsika. Ferencsik János vezényelt. A hatáson magam is meglepődtem. Léna eltűnt az ágyamról. Könnyen lebegő gömbbé változott, ami a zene ritmusára hullámmozgást végzet, miközben a színeit változtatta, tágult, zsugorodott a mű dinamikája szerint. Kacagtam.
- Na, Galaxis Ura! Frerencsik jól megtáncoltatott. Vedd ugyanis tudomásul, létezik egy irracionális valóság is, ami a teljes igazság része.
Léna nem tért vissza. Már csak a felderítő hangtalan gondolatait fogta az agyam.
- Engem meggyőztél. Köszöntelek az Értelem Szövetségében, próbaidőre. Nem lesz probléma. Eddig szépen bizonyítottál. Ám a Szövetségi Konferencián egyéb nagyágyúkkal is elő kell majd állnunk. Igazad van: nem ismerhetjük meg a civilizációkat álmaik nélkül.
- Köszönöm neked Anonimusz társam, de itt a Gámán még néhány dolgot, éppen a Törvény értelmében el kell intéznünk: úgy kell eltűntetni a nyomainkat, hogy közben ne avatkozzunk be a bolygó éltébe.
- Először is: Istennek hittek, nem ingathattam meg,- fejlettségi fokuk miatt,- a hitüket. Itt kell tehát a pontos replikánsomnak maradni, hogy tovább folyjon megszokott medrében Avana élete. Van egy idevonatkozó további kérésem is: ne maradjon nyoma „másolatom” elenyészésének.
- Másodszor: „isteni” beavatkozásaim tényleg csekélységek, hogy megítélésedet idézzem, de ezek között van egy, ami rossz fényt vet a magasabb értelmek erkölcsére. Remélem, most már érted ezt a fogalmat. Rekonstruálnunk kell DNS-éből, szerveiből, konzervált testrészeiből Denjart.
- Általában nincs nevünk. Prímszámokkal különböztetnek meg bennünket. Tehát egy sor digitális jel a megnevezésünk. Most azonban a te próbaidődre felveszem a te kiteljesedésedig Beethoven nevet. Szólíts csak addig nyugodtan Ludwignak! De ez maradjon köztünk! Igaz, ebben a szempillantásban az egész galaxis rajtunk mosolyog. De lesz ez még másként. Feltételeidet elfogadom, kéréseid már teljesültek is.
*
A Világtanács Ürhajózási Hivatala által az űrkutatásban hősi halált halt vagy eltűnt személyek emlékezetére alapított panoptikum egyik emlékoszlopánál egy szokatlanul magas, vörös hajú férfi állt. Merőn nézte az oszlopon felsorolt neveket. Állandóan visszatért a tekintete egyetlen névre:
Léna Nordwick, geológus, Elketra űrhajó, XXIV. század
A Gregor Man név már nem mondott neki semmit. Smaragdzöld szeme elhomályosodott. Az általa ott hagyott, különleges virágcsokrot sokan megcsodálták. Ilyen nem volt honos soha a Földön. Szaporítani sem sikerült, gondozni nem kellett. Úgy tűnt, örökéletű. A férfit senki sem ismerte, és nem is tért vissza soha többé.
VÉGE
|
|
|
- February 21 2011 14:46:32
Kedves Papon!
Most még jobban összezavarodottnak érzem magam, mint az előző rész olvasásánál. Mindamellett nagyon érdekes volt ez a rész is, de az én "fejlettségi fokom" úgy látszik még nem tart ott, hogy a cselekményeket és az összefüggéseket megértsem.
Remélem, lesz majd olyasvalaki, aki aki megfelelő módon tudja elemezni a történetet.
Üdv.:Torma Zsuzsanna
 |
- February 21 2011 15:36:43
Kedves Zsu!
Egyet se búsulj! A Zsoldos féle Avana-trilógia ismrerete nélkül nagyon nehéz, szinte lehetetlen, az írás logikáját, összefüggéseit megérteni.
A lényeg: Zsoldos kitalált egy nem létező várost egy nem létező naprendszer, nem létező bolygójának, nem létező kontinensén, Ladon. Wzt elnevezte Avanának, ahol magasabb fejlettségi szintje, technikai ismerete okán - minthogy űrhajóval érkezik -, a fejlettség alacsonyabb fokán álló Tenger Fiai főpapjuknak, uralkodójuknak, az "égből jött Isteni Úrnak" fogadják el. A trilógia eseményei vele történnek meg.
Úri kedvemben ezt a trilógiát folytattam tovább, a magam módján.
A Zsoldos féle trilógia könyvei:
-"A Viking visszatér"
- "Távoli tűz"
- "Az utolsó kísérlet"
Üdv.
Papon |
- February 22 2011 19:53:43
Nagyon szépen köszönöm kedves, magyarázó szavaidat.
Amúgy, mint már az előző résznél is írtam, tetszik a történet és nagyon szép is, amellett nagy szakértelemmel írsz mindenről. Az már egyszer biztos, hogy a galaxisban nem csak ami naprendszerünk létezik, és más bolygókon is (csak tőlünk nagyon távol) lehet élet.
Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna
|
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 25. Thursday,
Márk napja van.
Holnap Ervin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
