|
 Vendég: 5
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,202
|
|
 MM
Radnai István: HÁROM LÁB A KÓRTEREMBŐL
Csak egy sváb ember lehet ilyen szívós. Az ősei puttonyban hordták fel a talajt, a rögöt, a földet a csupasz sziklára!
Gondold el, a messze északon, túl a termeszthetőség határán, hogyan is eredhetett meg ez a mélyen gyökerező növény, ha nem a legmeredekebb déli lejtőkre telepítették volna. Nincs az az erőgép, nincs az a traktor - ma sem! Nem erre csak az ember képes, öszvér sem mássza meg ezeket a függőkerteket.
Hogy visszatérjek a sík és sima, szavakkal könnyen bejárható vidékre és elmeséljem annak a fura lábnak történetét, magam is kórházi ágyra kellett, hogy feküdjek. Mint afféle beépített ember, így beleláttam a dantei pokolba - és belehallgattam mély kürtőibe, ahonnan hörögve, meglett férfiak segélykiáltása hallatszott - Mama, vigyél haza! - Persze ez a mama, már nem a rég elporladt szüle volt, hanem a gyerekei anyja. Gyerekei, és a felesége meg is jelentek. Nappal.
Az éjszaka hangjai: - Az nem a maga szobája! Tessék már lefeküdni! - Igen, az egyetlen fiatalos, de kemény hang a megtermett éjszakásé volt, akinek szólt, féloldalt dőlve ringatózott hátra, a saját szobájába! Még, hogy saját? A kórházi szag és az éjszakai fények, amelyek a nyitott ajtókon bevilágítanak a kórterembe. Az egyetlen különbség a siralomház, a halálra ítéltek cellája, és a kórterem között, annyi volt csupán, hogy az ítéletet maga a természet hajtja végre!
A szédülős asszony, aki látogatáskor cigarettáért rimánkodott a férjének, most az éjszakai derengésben, amit a folyosói villany keltett, vándorútra kelt. Ahogyan horkolt vagy kiáltozott, sírt és zokogott a fájdalom, viaskodott és erőt vett a fájdalomcsillapítón.
Cukorbetegek. Sebes lábúak és nehézkesen kövérek. Kiaszott, csontkatonák. És majd mindenki pórázon vitte a katéterre kötött csomagot, melynek bizonytalan színű leve akkor is illatozott, akkor is, ha olykor lecserélték.
Átvonult az éjszaka a folyosókon, bár a szereplők mozdulni sem bírtak, akár odakötötték a rácsot az ágy két oldalára, akár nem.
Az osztály, alvást mímelve hánykolódott, a berregő ritkán bőgött fel, amikor néhány nyugtalanabb beteg a nővérre vágyott.
Az éjszakás, hogy el ne aludjon, nővérállásban tölti a műszakot, az ügyeletes orvos számára - dísznek - ott az ágy. Ilyenkor, amikor a nyári huzatok lengetik a szobákban a függönyt, két-három emelet jut egy orvosra. Akár egy exitálás is megtörténhet, a természet rendje erősebb a gyógyszereknél.
Aki nem adta fel, el-elbóbiskol. Várja a hajnalt, a mosdótálat. Az is az éjszakás reszortja, mert felkelni nem sokan tudnak, van, akit az erő hagyott el, van, akit már a lába..
Az egyik féllábú beteg, a mankót eszközként használja, hogy valami kívánatosat elérjen, hogy kipiszkálja az ágy alól, de aztán lehajolni mégsem tud, hiszen kizuhanna az ágyból - néha ez is megtörténik, reggel koponyaröntgen, kötés a homlokán.
A szívós ember - jövőre érné meg a kilencvenedik nyarat, de nem hittem volna, hogy megéri! A szívós sváb ember, aki még parasztnak, földművesnek született és meg tudja a becsülni a föld és a termés értékét…
Takarékos ma is - nem élhetetlen. Nem a földről szedi az ütődött gyümölcsöt. Mit is kezdene a korai cseresznyével. Az nem lehullik, legfeljebb eltévedt seregélyek ülnek meg a fa csúcsán. Jó lesz időben.
Időben kell leszedni, és a ház előtt eladni, a sárga busztól a bandukoló vagy sietős és élhetetlen embereknek. Nem lusták, csak élhetetlenek.
A fia is az, villanyszerelő, át kell öltöznie, ha be akar jönni látogatóba. Autója van és szégyelli! Nem az apját, vagy mégis. De fogjuk fel inkább a munkásruháját, poros, véső, fúró és horonymaró. A gipsz is ráfröccsen, amikor a vezetéket a falba...
Szóval a fia, autóval jár, és nem veszi észre, hogy megérett a korai! Pedig kincs a korai cseresznye, akkora kincs, hogy tíz szemet a szárával csokorba kötöttek, mint a virágot szokták - de az rég volt. Amikor az emberek megbecsülték a pénzt is, nem szórták, nem reklámok voltak: - fogyassz és fogyókúrázz!
Kenyérjegy lapult az elnyűtt pénztárcában, főleg a városi népeknél, pedig beszolgáltatni is kellett, így falun sem maradt elég.
De kenyérjegy, tejjegy nem mindenkinek járt! És a vajat választani lehetett - tej helyett. Vagy húst, a húsjegyre, de a felvágott, a kolbász az is választható volt, akárcsak a tőkehús, vagy a zsír. Vagy-vagy, de tőkehúst ritkán hoztak, nem is volt friss.
Abban a világban a választás ebből állt.
Sváb ember volt, sűrű, kérges tenyerű, tömzsi szívós és erős.
A korait akarta leszedni, amelynek fura tulajdonsága, hogy a törékeny ágak végén érik, alig babszemnyi, lehet, hogy kicsit ízetlen, se nem édes, se nem fekete, se nem ropogós. De korai!
Amikor a szomszédasszony meglátta, elájult! Nem, hogy a szava akadt volna el. Nem, kiszaladt mindkét lábából az erő, nem tetette magát, helyben összeroskadt. A percek óráknak tűntek, mire valaki összeszedte magát és mentőt hívott a maroktelefonon.
„Bunkófonnak” becéztük akkortájt a fél téglányi mobilt, de az egyik szomszédnak már volt mobilja. Szerencsére! Innen a kertek alatt, mire valami vezetékeshez odafutottak volna, talán el is vérzik. Ő maga sem mert körülnézni, nem is ocsúdott annyira, hogy fájt volna valamije, a fa alá huppant. Ahogy az ágon fennakadt, a cipője méterekre elmaradt tőle és benne a lába. Úgy bizony! A lábfeje a cipővel együtt.
Lecsatolta a derékszíjat. Merthogy akkurátus ember volt, és felöltözött rendesen a gyümölcsszedéshez. Minden reggel megborotválkozott. A megroppant faág pedig úgy lógott földig, teli koraival, mintha nem is akarná elhagyni a cseresznyefa éltető törzsét
Bezzeg a lába! A mentőorvos nem hitt a szemének! A combját elkötötte, szívós sváb ember volt, de mobilja nem volt!
Ha kiáltozott is, sokra nem ment vele. A szomszédasszony, na, szépen vagyunk! - már a látványtól elájult.
A fia, aki orvos a közeli városban, a keresésére indult. Bent a házban, ment a tévé, semmit sem hallott, de a leves felforrt, az asszony, friss petrezselyemért kifutott a kertbe. A fia így szereti, egy csokor friss petrezselyem a csirkelevesbe.
A csirke, persze bolti, de a kiskertben megtermett a petrezselyem. A gyökérzöldség, a répa kevésbé, bolti az is. Talán a szomszédasszony fia, a látogató, mentette meg az öreg életét, talán az életösztön. Szívós sváb ember.
A mentőorvos - akár a demonstrációs táblán vagy a boncteremben - az inakat, izmokat megszámolhatta volna. Látott már balesetet eleget, így a cipőt a hordágyra tette. Megizzadtak a kora tavaszi enyhe időben, mire kiértek az öreggel az utcára! Még alig múlt nyolcvan, a kilói, hát azok meghaladták, pedig csak alacsony, sűrű, csontos és izmos ember volt - messzire kellett vinni a kertből az utcára. Meg is álltak, megtörölték a homlokukat, siettek pedig! A gépkocsivezető ott szerencsétlenkedett a kertkapuban, nem tudott behajtani! Valaki levette a rozsdás lakatot a kapuról, de benőtték a bokrok… A fia, igen, az, aki át szokott öltözni, nem bajlódott, félreállt a járdán, majd kikerülik!
A mentősök szirénázva el. A kórházba, talán éppen ebbe a kórházba, de a traumatológiai műtőbe. Beszóltak jó előre. Az orvosok és a műtősnő beöltözve, az altató orvos sebesen húzta magára, a fehér köpeny le, mindenki zöldben, bekötött fejjel, maga előtt a maszkkal, az injekció felszívva. - Hó-rukk, egy-kettő-három - magukban számoltak, de egy lendülettel fektették a műtőasztalra.
A nadrágot már a mentősök levágták róla.
A lába a cipővel. Csuda tudja, hogyan fertőtlenítették?
Ide a belosztályra már a saját lábán jött, közel a kilencvenhez. Neki nem volt mankója, csak botja, ki is ment rajta, amikor a záró elkészült. Szívós sváb ember, a gyógyszerét felírták, a kivizsgálás megtörtént. A korai cseresznye kiszáradt, ahogy a meggyfák is.
Talán Csernobil, talán az évek óta tartó aszály.
De a lábát majd tíz éve visszavarrták. Szívós sváb ember.
A nehéz illatú szoba sarkában valaki nappal is nyöszörgött, középen, a másik öregember a mankóját eszközként használta. Azt mondják már a csimpánzok is. Bottal szerzik meg, amit nem érnek el - az öreg szintén a saját lábán jött be, fel is rótta, amikor rákérdeztem!
Hogy is lehetne a saját lába a műláb! Dolgos ember lehetett ő is, most csak dünnyögött, nem látogatta senki, így hát maradt, ő és a katéter.
Egyikünk sem fiatal, akik az ágyat nyomtuk a kórteremben, Enni már nem akart, éjszakánként hívta a halált, a megmentő angyalt!
Nem ette meg a reggelit, nem ette meg az ebédet. Csak egyszer! Akkor, amikor a gyerekeit várta, hogy hazavigyék. Aznap még beszélt is hozzám!
De a hólyagrák nem viccel, a fájdalom sem.
Eljöttem. Ő még maradt egy kicsit, amíg a természet a munkáját bevégzi.
Eljöttem, egy marék recepttel, leletekkel, haladékkal.
Aki még nem feküdt ilyen helyen, nem hisz nekem! Mint ahogyan a hold is hihetetlen giccs egy festményen. Túlzás?
Akit még nem vittek lassuló, fáradt lábai a közelgő éjszakába, ha menni kell, a holdat sem hiszi el, ahogyan a halált sem.
Pedig derült estéken olyan a hold, akár egy frissen sült kifli, melyet megfogni vágynál, de elérhetetlen. Közelebb nem ereszt, de nem is távolodik - csalogat, mint a holdkórost!
|
|
|
- March 23 2011 12:43:57
Drága István! Most az egyszer- mióta ismerjük egymást itt a Napkorongon- értem egyértelműen, hogy miről beszélsz! Kedvesem! Nagyon együtt tudok érezni Veled, Én átéltem a kínok kínját, amikor apukámat - mindkét lábát amputálták - utána én a férjemmel gondoztuk, ápoltuk amíg meg nem halt. Nem kommentálom tovább a soraidat, Te tudod nagyon jól, hogy mit tudnék még mondani!
Üres frázisok lennének csak. Szeretettel olvastalak! Évi. |
- March 24 2011 00:35:51
[b]István[/b], jó, hogy ezt megírtad! Sok embernek erôt adhat...gratula!
PiaNista |
- March 24 2011 21:02:25
Kedves István!
Nagyon jól megírt novella ez, a sváb emberrel, a korai cseresznyével és a kórtermi "kellékekkel" tálalva.
És megható, és elgondolkodtató. Mindenki életében eljöhet az idő, amikor megváltás a halál!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- March 29 2011 21:12:34
Megdöbbentő, lehangoló egyben mélyen megható írás. Nehéz bármit is mondani, most inkább csendelek.
Szeretettel: Tara |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 25. Thursday,
Márk napja van.
Holnap Ervin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
