Napkorong
Versek fõoldal · Prózák fõoldal · Gyakori kérdések · Szerzõk és verseik · Szerzõk és prózáikOktóber 16 2019 17:31:53
Navigáció
Versek fõoldal
Prózák fõoldal


Gyakori kérdések
Szerzõk és verseik
Szerzõk és prózáik
Kapcsolat
Alapszabály
Szerzõdés
Online felhasználók
Vendég: 3
Nincs Online tag

Regisztráltak: 2,193
Nem aktiváltak: 0
Tagjainkról-tagjainktól
- Weboldalak
- Saját fotóalbumok
- Pályázatokon elért eredmények
- Saját kötetek
- Megjelenések antológiákban
- Tagjainkról mindenféle
Fórumtémák
Legújabb témák
Szerelem
Asszociáció.
Két rímelõ játéka
Anagramma
Minden ami jó... :)
Legnépszerűbb témák
Asszociáció. [10191]
Szótaglánc. [8524]
Földrajzi-né -l... [7724]
MÜFORDÍTÁS [4923]
Szerelem [3562]
Napkorong pályázat nyertesei.
Drogmentes életért
Hurrá nyaralunk!
Küldetésem van
1848-as szabadságharc
Pályázatok
Nem fizetõs pályázatok
Pályázatfigyelõ
Pályázatok
Online rádió
Lépésrádió online
Lépésrádió - Egy lépéssel közelebb hozzád
PageRank mérõ
Google PageRank
Tris D Carnahan: Szárnyak, vezessetek!
V


My Little Pony: Friendship is Magic fan-fiction.

„Bátor...”
A szilaj madárrajként táncoló téli szél csípős karma vad dühvel cibálta a sörényét és a farkát, mohó jégfogsora szüntelen gyötörte a pegazus arcát. Újra és újra megrohamozta a kopasz bércre oly merészen kiállt, e hegykirályok árnyékában oly apró és törékeny testet.
„..., mindig légy bátor!”
Az orkán zúgása eltompította a hallását. Füleit hátracsapva fürkészte a felhőtlen, tiszta kék eget: a tökéletes áramlatra várva.
„Szárnyak...”
A tomboló szélvész egyetlen rövidke pillanatra visszavonulót fújt, hogy aztán újult erővel támadhasson. E pillanat azonban bőven elegendő volt a pegazusnak. Mélykék tollazatú szárnyait szélesre tárta, és a tátongó mélységbe vetette magát.
„..., vezessetek!”
Az erőre kapott szél megfordult, a légáramlat megduzzadt, és belekapaszkodott a szárnyakba. A pegazus árnyalatnyit fordított a dőlésszögükön, és egy kis ellenállást leküzdve az áramlat sűrűjébe vezette magát.
A következő másodpercben már felfele suhant, akár egy azúrszín nyílvessző, mely magát a roppant égbolt-vásznat célozta meg. A viharos légmozgásokat szinte akadálytalanul, alig-alig meginogva törte át. Röppályáját minden mozzanatában úgy igazította, hogy ezen elemi energiát lovagolja meg.
A magasokba törő, kietlen szirt; s az ősi monolitok hátát borító élő lándzsák erdejeként csúcsosodó fenyőseregek egyre inkább összezsugorodtak alatta. A sziklafalon keresztül őt hűségesen követő árnyéka először csak egy távolodó folttá lett, aztán az is tovatűnt.
Nem volt más csak ő, és a végtelen fenti óceán: az ég.
E szavakba aligha önthető, lélekben és szellemben felemelő szabadság érzése mindig, ösztönös, őszinte mosolyt csalt az arcára.
Gyorsított a tempón, aztán bal szárnyát élesen megdöntötte, a jobbot pedig befordította és leeresztette. A végeláthatatlan horizont által határolt világ szédítő szögben forogni kezdett körülette. A „fent” és a „lent” fogalma megszűnt létezni.
Hirtelen élesen jobbra dőlt, kitörve a félelmetes légcsavarból, és zuhanórepülésbe kezdett. Az arcába csapódó, mindinkább sűrűbb és durvább légellenállás hideg könnyeket csalt kristályzöld szemei alá.
A lenti világ veszedelmes sebességgel közeledett feléje. A hegycsúcsok sipkái, a sziklarengetegek, az erdők szélesedtek, terebélyesedtek – aztán ugyanolyan hirtelen megálltak, és elgördültek egy láthatatlan tengely körül, ahogy a pegazus szárnyai elengedték a zuhanás áramlatát, és új vektort ragadtak magukhoz, mely tompa szögben a szirtek alá kanyarodott, átzúgott egy bömbölő vízesés függönye mögött, és...

***

– Égszelő! – kiáltotta Rollerina kétségbeesett hangon, de aztán kitisztult a feje, és tudatosult benne, hogy mindez csak egy kavargó álomkép volt; egy kis emlékszilánk-féle, valahonnan régről.
– Égszelő... motyogta az éjszaka súlyos, sötét csendjébe, aztán a párnájába fúrta az arcát, és utat engedett a könnyeinek. Kicsi szívét a magányos éjszakánként oly régóta kísértő, egyre gyakrabban visszatérő vasmarok szorította össze.
Így ragadta el egy újabb álom.

***

Egy pegazus kiscsikó őszintén csilingelő kacaja...
Rollerina fékezhetetlenül kuncogott és forgolódott a magas, selymes fűben, ahogyan nővére, Égszelő, kitárt szárnyának hegyével csiklandozta a hasát.
Itt nem volt vadregényes hegyfok vagy tomboló szél – csupán két önfeledten boldog testvér, a lágy szellő által simogatott domboldalban. A végtelen ég fölöttük alkotott kék búrát, a lenti világ pedig nyugodt volt, és békés.
– Nos – nevetett együtt húgával a mélykék pegazus –, elég lesz? Feladod?
– Sose-sose-sose-sose! – hahotázott Rollerina, miközben hasztalan próbált meg kigurulni nővére mellső lábai közül.
– Ha-ha! – erőltetett Égszelő az arcára baljós tekintetet. – Rossz válasz!
Szárnyvégei újfent támadásba lendültek.
Felhőtlen vidám kacajukat felemelte a köröttük játszadozó szellőpászma, hogy magához ölelje, és elvigye, messze s messze... míg el nem enyészik benne az utolsó cseppnyi visszhang.

***

– Valami baj van, Rollerina? – törte meg a néma ábrándozást Édibella hangja.
A narancsszín pegazuslány egy darabig még bámulta a hatalmas égbolt kéklő ürességét, aztán visszazökkent a valóságba.
– Hogy, mi? – értetlenkedett.
– Há’ úgy festettél, mint egy szobor – nézett rá kérdőn Almavirág.
– Nem is... – kaparta zavartan patájával a földet Rollerina.
– Pedig azbiza’ – bólintott a földi póni.
– Tudjuk, hogy bánt valami egy ideje – próbálkozott az egyszarvú –, és mi csak tudni szeretnénk...
– Nem tudtok ti semmit! – csattant fel indulatosan a pegazus, de aztán szégyenlősen lesütötte a szemeit. – Ne haragudjatok.
Almavirág és Édibella egymásra néztek.
– Mi csak... kezdték kórusban, de Rollerina is suttogott valamit, lehelet-halkan, az orra alatt.
– Hmm? – pislogott rá Almavirág.
– Bátor, mindig légy bátor. Szárnyak, vezessetek – idézte alig hallhatóan Rollerina, és ismételten az eget kezdte pásztázni. Mintha csak keresne, mintha csak várna valamit, vagy valakit.
Aki nem jön el.

***

– Meséld el, meséld megint, légyszi-légyszi-légyszi – könyörgött Rollerina, a korábbi mókázásból kifáradva, a nővéréhez bújva. A hatás kedvéért, színészien még nagyokat is pislogott hozzá.
– A cukijegyedet, hogy szerezted meg? – bökött Égszelő jelére, a szárnyas szivárványra.
– Megint? – ásított fáradtan a kék pegazus.
– Megint! – bólogatott lelkesen a húga.
– Legyen – sóhajtott beletörődő hangon Égszelő, és lassan feltápászkodott a fűtakaróról.
– Bátor, mindig légy bátor! – fogott bele, de Rollerina már rá is vágta a folytatást.
– Szárnyak, vezessetek! – kiáltotta, és megrebegtette aprócska szárnyait.
– Ki mesél? – vonta fel a szemöldökét a nővére mosolyogva.
– Te!
– Azért – kacsintott Égszelő, és felszökkent a levegőbe, szárnyai könnyed csapásaival tartva fenn magát.
– Alig valamicskével lehettem idősebb, mint te most – kezdte –, és legalább még egyszer ennyire türelmetlen és izgága.
Rollerina erre felvillantotta a lehető legártatlanabbnak ható pillantását és vigyorát, de nem bírta ki kuncogás nélkül.
– Kipróbáltam mindent, de mindent, amit csak lehetett, hogy megtaláljam önmagam – folytatta Égszelő. – Korcsolya-baleset, cukrászda-katasztrófa, éneklés-felsülés... Sorolhatnám a listát a végtelenségig. Tudod, hol rontottam el?
– Tudom... – bólintott Rollerina.
– Ott rontottam el, hogy mindenütt kerestem a tehetségemet, csak éppen ott nem, ahol eleve adott volt: bennem. Pedig nem kellett volna egyebet tennem, mint várni.
– Várni... – nyugtázta a húga, mire Égszelő finom lebegésből igazi vágtába kapcsolt. Pörgés, forgás, szaltó, csavar, hurok... Rollerina lenyűgözve figyelte testvére minden egyes mozdulatát, melyekből egyaránt sütött a tapasztalat és a gyakorlat, de egyúttal némi hiúság is.
– A szárnyaimat születésem pillanatától fogva a hátamon viseltem – ereszkedett vissza a földre a nővére. – Csak ki kellett várnom, hogy megtanuljam használni őket! Nem olyan ördöngösség... kivéve persze, ha a türelem nem erénye az említett póninak!
– Nem tudom, kire célzol – nézett körül Rollerina, de aztán mindketten nevetni kezdtek.
Rollerina újra szorosan befészkelte magát nővére mellső lábai közé.
– Amikor anyával és apával Vágtaszegre utaztam, a Gálára, léghajón, szörnyű szélviharba keveredtünk. A dühödt ciklon tépte-cibálta a járművünket. Nem szépítem, kizuhantam. Apa, aztán anya, majd egy másik pegazus is utánam vetette magát, de a vihar túlságosan lelassította őket, én pedig túl gyorsan zuhantam...
– Éééés aztán? – vágott közbe Rollerina.
– Ejnye, úgy teszel, mintha nem tudnád – dorgálta derülve Égszelő. – Hiszen egy darabban vagyok, nemde? Na, szóval, el tudod képzelni, mennyire féltem. Sőt, rettegtem! Sírtam, kapálóztam, és menthetetlenül zuhantam. Aztán...
– A szivárvány! – lelkendezett a kis pegazus.
– Pontosan. A vihar túlsó, távoli peremén, ahol szakadozott a sötétség, megláttam egy megszülető, csodálatos szivárványívet. A veszélyérzetem és a halálfélelmem furcsamód alábbhagyott. Nem is figyeltem már arra, hogy zuhanok. A következő minutumban pedig, arra eszméltem fel, hogy ösztönszerűen kitártam a szárnyaimat, és a szélbe kapaszkodva vitorlázok alá! És erőt, bátorságot adott a tudat, hogy én irányítok, nem pedig a gravitáció! Nevettem! A megmentésemre indult pegazus, és anya, és apa majd’ meghaltak az aggodalomtól, de én csak nevettem! Mire pedig földet értem...
– Juhíííí! – bökött ismét nővére cukijegyére Rollerina.
– Bizony ám! – borzolta össze húga sörényét Égszelő. – A repülés lett az életem. A szabadság leírhatatlan és kimondhatatlan érzése, amit a végtelen ad... de egy szép napon majd te magad is megtapasztalod.
– De mikor?
– Türelem...
– Ajh.
Égszelő megcsóválta a fejét.
– Tudod, miért szoktam olyan gyakran mondogatni, amit mondtam? – váltott témát.
– A bátorságról? – nézett fel kíváncsian Rollerina.
– Ez lett az én kabalám – magyarázta Égszelő. A szerencsehozó talizmánom. Talán butaságnak hangzik, de... Minden egyes felszállás előtt ezzel a kis frázissal adok erőt, s önbizalmat magamnak: Bátor, mindig légy bátor. Szárnyak...

***

..., vezessetek... – szipogta Rollerina.
Édibella és Almavirág feszengve pislogtak hol egymásra, hol pedig láthatóan letört barátjukra.
– ’Rina... – fogott bele némi tipródás után a földi póni, de aztán a kis egyszarvú vette át tőle a szót.
– Egészen biztos vagy benne, hogy nem akarod elmesélni, mi bánt? – ereszkedett le a pegazus mellé Édibella. – A barátaid vagyunk, és szeretünk téged: rossz érzés látni, hogy valami... emészt belülről...
– Köszönöm – hajtotta le a fejét Rollerina. – Tudjátok, azt hittem, hogy el tudom zárni, mélyre... hogy el tudom felejteni... De hogyan is tudnám?
– Mit? – kérdezte Almavirág.
– Kit – helyesbített a pegazus. – Nagyon-nagyon-nagyon fájt... De úgy festett, az idő tényleg gyógyítja a sebeket. Idővel... könnyebb lett... Aztán, jött Szivárványvágta! Fúúúú, na, ő aztán, tudja, mi az a repülés! Pörgés-cikázás, észveszejtő gyorsaság, és az a színrobbanás...
– ’Abbion! – helyeselt Almavirág, de Édibella gyengéden vállon bökte.
– Amikor nemrégiben felajánlotta, nekem! – folytatta zavartalanul Rollerina. – Szóval, felajánlotta, hogy repülés-leckéket ad nekem... egy valódi álom vált valóra! Ő, Szivárványvágta, a pegazusok pegazusa, a repülők repülője! És, tudjátok, bár ő az egek vagány, koronázatlan királynője, mint tanár, hihetetlenül türelmes és segítőkész... És... és... egyre inkább azon kaptam magam, hogy azon ábrándozok: mennyire is hasonlít a nővéremre...
– Ühm, Rollerina – vetette közbe bátortalanul Édibella. – De hiszen, neked, nincs is... nővéred?
Rollerina ekkor lefektette a fejét a földre, mellső patái közé. Szemeit lehunyta.
– Nincs – mondta alig hallhatóan. – Már nincs.

***

– Elment az eszed?! – hüledezett Rollerina, miközben Égszelőt követve szökdécselt-bukdácsolt a fűben. – Tudod, mit fogsz kapni ezért anyáéktól, ha megtudják?
– HA megtudják – kacagott a nővére, miközben jobbra-balra evezett a levegőben. – Ugye tudsz titkot tartani?
– De... Égszelő! Ezt nem teheted! – váltott könyörgőre Rollerina. – Nem véletlenül tiltották meg, hogy a kanyonban repülj... Kérlek!
– Tudok én vigyázni magamra, kishúgom!
– De... de... de... Mindjárt itt a vihar! Ha elkezd esni...
– Ó, egy gyors kör még bőségesen belefér – kiáltotta kihívó hangon Égszelő. – Ne aggódj, hiszen én vagyok az egek koronázatlan királynője, személyesen!
Azzal kilőtt, mielőtt húga bárminemű további ellenérvvel hozakodhatott volna elő.
Nevetve táncolt az egyre erősebb, egyre durvább hévvel tomboló széllökések közepette. A lég ökölszerűvé sűrűsödött csapásai kaotikus irányokból zúgtak el szárnyai alatt, ám Égszelő játszi könnyedséggel igazodott hozzájuk minden egyes pillanatban. Nem zökkent ki, egyetlen másodpercre sem.
Rollerina lihegve szaladt nővére után, a szilárd biztonságot adó földön, bár a tempót nem tudta tartani. Csak távolról láthatta: Égszelő elérte a Pánsíp-kanyon első vájatait. Ekkor kezdett el zuhogni az eső.
A Pánsíp-kanyon nevét nem más ihlette, mint a zeneféle, melyet a szűk szirtek közé beférkőző, mindinkább hevesebbé és kiszámíthatatlanabbá formálódó szél játszott, miközben utat tört magának a sziklarengetegek között. Az aggódó pegazusszülők nem véletlenül féltették gyermekeiket a csipkézett kövek sűrűjétől: a szakadékok megannyi keskeny és hirtelen irányt váltó járata igazi, életveszélyes kihívás volt még a legtapasztaltabb és legmerészebb szárnyasoknak is.
Viharban pedig igazi pokollá vált a hely.
Égszelő tapasztalt volt, valóságos égi virtuóz, fürge és ügyes – de nem eléggé. A szívében túlontúl tüzes ifjonti büszkeség tompította a veszélyérzetét. Bár figyelme lankadatlanul igyekezett követni az áramlatok váratlan és villámgyors változásait, a pusztító orkán gyilkos dalú szélcsatornát kreált a Pánsíp-kanyonból. A levegő izmokat megfeszítő hatalma, záporozó esővel keveredvén olyan örvénylő folyamot hozott létre, mely végül a forrófejű pegazus képességei fölé kerekedett.
Villámnyelv tépte ketté a sötétlő eget.
Rollerina tehetetlenül nézte a magas fűvel borított dombok oldalából (ahol az imént még oly boldogan és gondtalan játszadoztak a nővérével), ahogy a szél láthatatlan marka, mint valami gonosz isten keze, felemeli Égszelő vergődő testét, és a tompa sziklafalhoz csapja.

***

– Ó... – többet-okosabbat nem tudott kipréselni magából Almavirág.
Rollerina nem szólt egyetlen szót sem. Csak feküdt, a földön, csukott szemmel.
Így nem kellett látnia az oly üres eget.
Az eget, mely – Rollerina számára – egy pegazussal üresebbé vált.

***

Levegőért kapkodott. Túlontúl gyorsan és zabolátlanul verdeső szívének nem tudott békét parancsolni.
Könnyei sűrűbb patakokban folytak, mint a viharzó eső. Hiszen látta! Látta, ahogyan Égszelő reménytelenül a kanyon peremének ütközik, aztán rongybabaként aláhull a halálos mélységbe!
Pihegett a légszomjtól, és mindenekfelett félt, rettegett attól a nyilvánvalótól, hogy mit is fog találni a szakadék sötétlő alján.
– Égszelő – köhögte.
Az azúr test a meredek fal tövében hevert, mozdulatlanul; az apró léptek neszére azonban megrezzent, és résnyire nyitotta a szemeit.
– Égszelő! – sírta Rollerina, és a nővéréhez rohant. Kis fejét testvére homlokához szorította.
– Kuty... a... baj... om... – hazudta.
– Az jó – búgta a narancsszín pegazus, miközben legbelül tudta, hogy ez nem igaz.
– U... ugye, tudod, mit... fogok... fogok... mondani...
– Bátor... – bólintott egy aprót Rollerina.
– ...min... dig légy bátor... és... és... soha ne legyél... olyan... ostobán hiú, mint... mint amilyen... a nővéred... volt...
– Bátor leszek, ígérem – Rollerina elveszett hangja ütemes zokogásba fulladt.
A kis pegazus nem tudta, hogy nővére összetört testében egy kifordult borda átszúrta a bal tüdőt; egy másik pedig felhasította a szívfalat.
Azt, oly ártatlanul naiv gyermeki fejjel is tudta viszont, hogy a nővére el fogja hagyni őt, és a családját.
Mindezek ellenére – buta ábránd – táplálta a remény aprócska és gyenge szalmalángját, Égszelő utolsó, halk leheletéig.
Mikor e láng kihunyt, és a kanyon árnyakba vesző, baljós fenekén már csak egy szív dobogta tovább ritmusát, Rollerina lassan elaludt, nővére testéhez bújva, mintha sosem akarná elengedni.
Az eső még hosszú, hosszú órákig nem állt el.

***

Egyikük sem szólalt meg, még nagyon sokáig. A körülöttük zajló élet, a falu különféle hangjai távolinak és tompának, elmosódottnak és halknak tűntek. Mintha valamiféle láthatatlan erő vont volna köréjük buborékot: pajzsot. E falon belül nem látta és nem hallotta őket senki; e falon kívül megszűnt létezni a külvilág.
– Rollerina... – törte meg a hosszú és nehéz csendet Édibella.
– Én... – mondta a pegazus –, nem... Nem szeretnék többet beszélni erről. Ne haragudjatok.
Alkonytájt járt az idő.
A csend áldott buborékja szertefoszlott köröttük, ahogyan Pónifalva lassan nyugovóra tért. Celesztia hercegnő szárnyai alatt a Napkorong utolsó, vöröslő sugarakkal simogatta végig a vidékeket – mint egy gondos kezű anya, aki gyermekét fekteti le aludni.
Valahol, messze, a távlati horizonton morajlott az ég. Fekete húsú felhőtornyok gyülekeztek nyugatról. Vihar volt készülőben.
– Nem... – kezdte Almavirág, végtelennek tűnő percek (talán órák?) óta, ám a béke csendfátylát a fejük fölött, keresztülhasította egy dörrenés-forma hang.
Mindhárman felnéztek az égre.
A koromszín felhőtesteken egy szivárvány tört utat, sebesen és cikázva, mint egy színes festékekbe mártott villám.
– Vágta – suttogta Rollerina révetegen, aztán hirtelen a barátaihoz fordult.
– Beszélnem kell vele – jelentette ki, aztán fürgén felszökkent a rollerjára. Kicsiny szárnyaival propellerként verdesett, egyre szaporábban, miközben hajtani kezdte magát.
Az eget átszelő szivárványsávot követte.
Almavirág kérdőn Édibellára nézett.
- Öhm, utána kellene menjünk... – mondta a földi póni. Az egyszarvú szótlanul bólintott.
Késlekedés nélkül Rollerina nyomába szegődtek, de jócskán lemaradtak. Akárhogyan igyekeztek, nem bírtak lépést tartani vele.
Az égbolt reccsenő robajjal kettészakadt. Megérkezett a vihar.

***

– Égszelő! – próbálta túlharsogni a fergeteg ugató hangját rollerja kormánya mögül Rollerina, ahogy nővére után száguldott a selyemfűvel sűrűn borított dombokon át.
Égszelő kecses vonalban, elegáns és gyakorlott mozdulatokkal zúgott át az elemek csatáján, mindenféle akadály nélkül. Mélykék teste, kékezüst szárnyai, sörénye és farka egyre távolodtak, de a hátrahagyott szivárványív tökéletes kalauznak bizonyult a kis pegazus számára.
Aztán az illúzió, mint üvegtükör, millió és millió szilánkra hasadt szét. Nővérének szellemképe nyomtalanul eltűnt a háborgó mennyekből: a helyét újra visszavette a sebesen süvítő égszínkék pegazus, szivárványsávos sörénnyel: Szivárványvágta.
- Szivárványvágta! – kiáltotta helyesbítve Rollerina, de szemernyi esély sem volt rá, hogy Vágta meghallja őt. A táv, a szél, a vihar... és a Pánsíp-kanyon kísérteties áriája.
– Ne... – nyögte. Túlontúl ismerős, baljóslatú és szívfacsaróan rossz érzés ragadta meg a lelkét. Szemtükrében látni vélni Égszelőt, amint oly merészen a kanyon biztos halállal kecsegtető torkába repül.
Szárnytöve zsibbadt. Lassúdott. Tudta: sosem éri utol így Szivárványvágtát.
Megállt. Kétségbeesetten kémlelte az eget a pegazus hol eltűnő, hol pedig előtűnő pontja után.
– Bátor – kezdte el ösztönszerűen, és félrelökte a rollert, ami fémes csattanással terült el a földön.
– Mindig légy bátor... – folytatta. Bár kis szárnyainak minden egyes izma sajgott és égett a túlhajszoltságtól és a kimerültségtől, lassan ütemezve csapkodni kezdett velük; elsőre talán rendszertelenül, de nagyon hamar egyensúlyi párhuzamos ritmusba léptek.
– Szárnyak...
Szaladni kezdett a fűben. Két ízben is kis híja volt, hogy meg nem botlott, de mindezt alig vette észre. A szárnyaira koncentrált, és az égre. Felugrott a levegőbe... de szinte azonnal vissza is esett.
Nem adta fel. Talpra állt, és tovább futott.
– Vezessetek!
Elrugaszkodott – és ezúttal a levegőben is maradt. Imbolygott, de egyúttal úgy érezte, mintha a tollai belekapaszkodtak volna valami kifeszített szálba: egy olyan fonatba, melynek ezrei hálózzák be testetlenül a levegő szövetét, hogy a szabad ég teremtményeit biztos úton vezessék a célig.
Kilőtt a felhők felé – azon maga is meglepődött, hogy milyen sebességgel. Valósággal szelte az eget. A heves csapkodást abbahagyta, és egyszerű, rövid mozdulatokkal korrigálta a szárnyainak minden egyes mozzanatát. Fent: a levegőben úgy érezte, tudja, mi a teendő. Mintha mindig is repült volna. Szabadnak, emelkedettnek érezte magát. Érzékei kitágultak. Gyorsított.
Valaki mintha kiáltott volna, de a haragvó szél felismerhetetlenné mosta a hangfoszlányt.
Vágta! Az első szárnyalás mámorában megfeledkezett róla. Elszégyellte magát. Meg kell keresnie a nővérét... azaz a mentorát, mielőbb! Az a szörnyű, satuként szorító érzés: hogy a múlt éppen most ismétli meg önmagát, nem hagyta nyugodni.
– Szivárványvágta! – Rollerina megkönnyebbült. Most, hogy megtalálta...
Ám ekkor a Pánsíp-kanyon kinyúlt a mélyéből, és elragadta a szivárványszín pegazust.
Rollerina mérlegelés és ésszerű gondolkodás nélkül a szakadék felé vette az irányt.
Fordulás. Csavar. Zuhanórepülés.
Esőcseppek (vagy könnyek?) égették a szemét.
Feljajdult, amikor látta Égszelőt a szirtekhez csapódni... aztán a reflekció foltokká robbant, és ugyanazon a ponton Szivárványvágta ütközött a szikláknak. Először a bal szárnya csavarodott ki éles szögben, utána pedig a feje vágódott durván a falnak. Aléltan zuhant alá: immár nem ő irányított, hanem a gravitáció. A gyilkos erejű becsapódás elkerülhetetlennek tűnt.
Ekkor azonban Rollerina mellső lábai kulcsolódtak szoros ölelésben Vágta ép szárnya köré. A félelmetes esés megtört néhány reményteli pillanatra, de aztán ketten zuhantak tovább.
– Nem-nem-nem-nem! – sikoltotta Rollerina. – Minden izmát megfeszítette, fogait összeszorította. Mindhiába. Kis szárnyai nem álltak készen még ekkora többletteherre.
De nem engedte el.
Lehunyta a szemeit. Szorosabban ölelte magához Szivárványvágtát. Parázsként izzó izmai felmondták a szolgálatot... De nem zuhantak tovább.
– Azt hitted, magadra hagyunk, e’ percig is? – hallotta Almavirágot valahonnan a messzéből, aztán kinyitotta a szemeit.
Rollerina újfent sírni kezdett, de ezúttal kristálytiszta örömkönnyekkel.
A két pegazust bíborfényű mágikus izzás vette körül. A varázslat úgy lobogott, mint tűznyelvek: és mint a szakadék alján álló Édibella szarva. Az egyszarvú minden idegszálával összpontosított, teste szobormereven tartotta magát, ahogyan Rollerina és Szivárványvágta párosát lassanként eresztette alá.
– Biztos, ami biztos – kurjantotta egy köztes sziklakiszögellés ormáról Almavirág, aztán lasszóvá csomózott kötelet vett a szájába. Megpörgette néhányszor a feje körül, majd eleresztette, hadd zuhanjon, nyílegyenesen a saját lendületével. Amint a hurok Szivárványvágta dereka köré ért, a földi póni ráharapott a kötélre. A hurok szorosra zárt, s közben Almavirág egy fatörzs csonkja köré tekerte a kötél másik végét.
A Pánsíp-kanyon vészjósló zeneműve nyugodtabb dallammá szelídült. Mintha csak tudta volna a zordon szakadékrendszer: ezúttal ő veszített.

***

A sötétség véget ért, s a fény, először bár homályosan, de aztán fokozatosan kiélesedve kitöltötte Szivárványvágta érzékeit. Az első dolog, amit meglátott, az három ifjú póni kíváncsi és aggódó tekintet-triója volt.
– Ööö, lányok, mit néztek így? – kérdezte értetlenkedve, ámde sérült szárnyába ekkor belehasított az intenzív fájdalom.
– Áúú... Jah, igen. Mintha ütköztem volna, és... – gondolkodott el, kissé ködös emlékezettel, de aztán felismerés lángja gyúlt a szemében – Várjunk csak! Ti mentettetek meg!
– Hát, izé, mi csak... motyogta zavartan Édibella, ám akkor, hirtelen, Rollerina felpattant, és átölelte Vágta nyakát. Arcát a szivárványszín sörénybe temette. Szipogott.
– Héj-héjj, finomabban! – próbált hátrálni Szivárványvágta meglepetésében, de aztán gyorsan lehiggadt, és viszonozta az ölelést. – Akarom mondani: köszönöm.
A másik két csikóhoz fordult.
– És nektek is...
– Ööhm... Nincs mit? – vakarta meg a tarkóját feszengve Almavirág.
– Mihez is kezdenék hármatok nélkül? – derült Szivárványvágta.
– Azt hittem... azt hittem... – dadogta Rollerina –, hogy... hogy... téged is...
– Elveszítesz? – mosolygott a kis pegazusra Vágta. Szélesre csapta szárnyait, de aztán felszisszent. A sérüléséről megfeledkezett. Ennek ellenére büszkeséget próbált erőltetni összeszorított fogakkal vigyorgó arcára. – A kék egek koronázatlan királynőjéről beszélsz! A patámban van a repülés minden...
– Ezt már más is mondta, egyszer...
Szivárványvágta ellágyult. Leeresztette a szárnyait.
– Rollerina... – kezdte. – Égszelő volt a legbátrabb, a leggyorsabb, a legtehetségesebb pegazus, akit valaha is ismertem...
– Te ismerted őt? – szakította félbe Rollerina. Könnyáztatta szemei felcsillantak.
– Hogy ismertem őt? – nevetett szelíden Szivárványvágta. – Hah!
A felhők lassanként abbahagyták a sírást. Az eső elállt.
A kanyon furcsán békéssé vált: a viharos szél elültével csendessé lett. A szakadozó felhőzeten megannyi kardként tűztek át a napsugarak, hogy meleg színekbe öltöztessék a kietlen sziklákat.
– Úgy hiszem, elérkezett bizonyos történetmesélések ideje – mondta a szivárványszín pegazus, de aztán megakadt egy pillanatra. Szemöldöke magasra szökött. Ajka széles mosolyra görbült.
– Lányok... – kezdte –, ugye észrevettétek, hogy immáron van cukijegyetek?
Hozzászólások
Torma Zsuzsanna - január 14 2012 14:07:23
Kedves Tris!

Végigolvastam ezt a szép, hosszúra nyúlt pegazusos-pónis történetet! Olyan volt, mintha egy rajzfilmet néztem volna.
Nagyon szép kifejezéseket használtál, érthetően fogalmaztál!
Bár csak egy mese, mégis nagyon tetszett nekem!
Gratulálok!

Szeretettel: Zsuzsa
smileysmileysmiley
Hozzászólás küldése
Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
Pontos idő
Mai névnapos
Ma 2019. október 16. szerda,
Gál napja van.
Holnap Hedvig napja lesz.
Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó



Még nem regisztráltál?
Kattints ide!

Elfelejtetted jelszavad?
Kérj újat itt.
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni

Szofi55
16/10/2019 17:01
Kedves Manon! Köszönöm helyette a szép képet.

Manon
16/10/2019 14:05
Kedves Szofi! Sajnos nem volt jó a képhivatkozásod.

Manon
16/10/2019 14:04
Szép napot mindeniknek!

KiberFeri
16/10/2019 07:52
Legyen jó napotok!

Helen Bereg
15/10/2019 19:21
Szép estét Korongosok! smiley

SzMartin
15/10/2019 17:48
Kitartást mindenkinek a hétre!

Helen Bereg
15/10/2019 13:18
Csodás szép napot Mindenkinek! smiley

KiberFeri
15/10/2019 07:45
Kedveskéim, kívánok mindenkinek kellemes reggelt és jó napot!

Helen Bereg
14/10/2019 17:51
Szép estét Mindenkinek!

Manon
14/10/2019 13:25
Kedves Tóni! Sajnos, már a második versenél is eltűnt a kép, valami nem jó a képhivatkozásnál. Cseréltem. Üdv: Manon

Manon
14/10/2019 13:18
Szép napot mindenkinek!

hzsike
14/10/2019 13:09
Szépséges napot mindenkinek! smiley

KiberFeri
14/10/2019 07:39
Legyen az új hét is kellemes mindenkinek!

orok szerelem55
13/10/2019 22:19
Jó éjszakát kívánok Mindenkinek!smiley

vali75
13/10/2019 18:39
Szép estét kívánok! smiley

Archívum
Minden jog fenntartva napkorong.hu 2007-2009.
Powered by PHP-Fusion © 2003-2006 - Aztec Theme by: PHP-Fusion Themes