Napkorong

Akaratlanul is elmosolyodok, amikor eszembe jutnak a legelsõ emlékeim. Oly sok emlék... Egy túl hosszú élet emlékei... Hol is kezdhetném el életem meséjét? Mulatságos látványt nyújthatok; egy megtört, ám mosolygó vénember a tollát pörgeti, és gondolkozik, hogyan kezdhetné élete utolsó memoárját, mindezt a valaha épült legnagyobb könyvtár egy kis félreesõ, sötét zugában, amit csupán egy csonkig égett, haldokló gyertya világít be. Persze, a helyszín számít a legkevésbé, de furcsa véletlen, hogy ott, ahol a mese elkezdõdött, ott is fejezõdik be. A katedrálisokat megszégyenítõ méretû könyvtárban, mely korban egyidõs magával az idõvel is. Azon kis gondolkodó-fülkék egyikében, melyeknek feladata lényegében az elszigetelés. Az amúgy is néma könyvtárban nincs is ennél jobb hely a gondolkodásra. Egy utolsó levél megírására.
Felnézek az üres pergamenrõl, és velem szemben mintha felderengene egy ötéves fiúcska piszkos arca, kócos haja, kopott ruhája, és kíváncsi szeme. Látszik rajta, hogy szeretne mondani valamit, de nem mer megszólítani. Leteszem a pennát, és türelmesen ránézek.
- Mit írsz? - suttogja végül halkan nekem.
- Az életemet - válaszolok neki, miközben továbbra is azon töröm a fejem, hogy hol kezdjem el a memoáromat.
- Az életed egy darab pergamen? - kérdezi egyre nagyobb érdeklõdéssel, de aztán megszeppen, hogy talán tiszteletlen volt.
Én is meghökkenek a furcsa, ám mindenképpen értelmes kérdésen.
- Nem, persze hogy nem - felelem én, könnyed mosollyal. - Ez csak egy papír, ami azt a célt fogja szolgálni, hogy megõrzi életem emlékét a világnak.
- És honnan tudod, hogy a világot érdekli az életed?
Ezt már valóban nagyon merész, és kissé pimasz kérdésnek tartom, de végül is, a velem szemben ülõ emberi lény mindössze öt esztendõs, ha van.
- Hát... kockáztatok! - mondom nagyon komoly arccal, de pillanatokon belül mindketten nevetésbe törünk ki. Hirtelen eszembe jut, hogy hol is vagyunk, és a mutatóujjamat a szám elé helyezem, jelezve, hogy csendben kell maradnunk.
- Ha leírod, akkor én nem fogom megismerni a történeted - töri meg a csendet a fiúcska. - Még olvasni sem tudok.
- Idõvel megtanulsz, mint mindenki.
- És ha akkor már nem fogsz élni?
Újra megdöbbenek. Nagyon szókimondó ez a gyermek, de mindenképpen õszinte.
- Nem mesélnéd inkább el? - kérlel.
Beleegyezõen bólintok.
- Tudod - kezdem. -, az életem igazából ebben a robosztus könyvtárban kezdõdött el. Itt, ebben a fülkében, pont ahol ülsz.
A fiúcska elmosolyodik, amikor rámutatok.
- Talán éppenannyi idõs lehettem, mint te most - folytatom. - Akárhogy próbálkozom is, nem tudom felidézni, hogy mi volt velem azelõtt. Hol éltem? Kik voltak a szüleim? Egyáltalán, ki voltam? Sose kaptam választ e kérdésekre. A könyvtár lett az otthonom. Gyermekkoromat falak között éltem le.
- Sose mentél ki?
- Nem.
- Nem engedtek?
- Nem akartam.
- De... Miért nem?
- Arra gondoltam, ha a világ olyan kegyetlen, hogy eltaszít engem magától, akkor én nem akarom látni.
- De hiszen a világ szép hely!
- Igen, késõbb rájöttem, hogy mekkorát hibáztam. A világ egyszerre csodálatos és gonosz hely. Akkor élsz igazán a világban, ha megtalálod az egyensúlyt e két dolog között. Ha csak a sötét oldalát látod, magadba fordulsz, összeroppansz, majd végül belülrõl felemészted önmagad. Ha csak a szép oldalát látod, elbízod magad, nem készülsz fel arra, hogy történhetnek rossz dolgok, és az elsõ csalódás azonnal padlóra küld.
- Miért nem lenne jó, ha csak jó dolgok lennének az életben?
- Az már nem lenne élet. Nem tanulnánk meg küzdeni. Csak... léteznénk. Értelem nélkül.
- De attól, hogy jó lenne, miért vesztené értelmét?
- Üres lenne. Értelmetlen.
- Most csak magadat ismétled, de nem adtál magyarázatot.
Újra mosolygok. Mintha nem is egy ötévessel beszélnék, hanem egy tapasztalt felnõttel.
- Ha csak jó dolgok léteznének a világban, ha nem történhetne velünk semmi rossz, mondd csak, boldog lennél?
- Hát persze!
- Úgy éreznéd, hogy teljes az életed?
- Igen!
- És mi célból élnél?
- Hát...
- Az ember egész életében a boldogságot keresi. Azért küzd végig akár száz évet is, hogy végül mosolyogva halhasson meg. Ha a boldogság elsõ perctõl fogva megadatna neked, és tudnád, nem létezne erõ, ami ezt elvehetné tõled, nem élnél, csak léteznél. Boldogan telnének napjaid, de értelem nélkül.
- Azt hiszem... Talán mégis... Igazad lehet.
- Tudod, mi az a harc?
- Persze! Sokat hallottam róla! Rengeteg háború földekért, hatalomért, kincsekért! Bátor, hõs harcosok küzdenek a dicsõségért, és...
- Nem. Amit te mondasz, a háború az csupán egyik terméke a világ gonosz oldalának. A harc, az igazi harc maga az élet. Az életed egy örök küzdelem, és a dicsõség az, ha te magad valóra váltod álmaidat, hogy végül boldogan halhass meg, a tudattal, hogy értelmet adtál az életednek.
- Neked volt az álmod?
- Nekem? - kérdezem nevetve. - Igen, persze, nekem is volt...
- És sikerült?
- Mármint mi?
- Valóra vált az álmod?
Erre újfent, inkább ösztönösen, mint akarva elnevetem magam. A fiúcska furcsán néz rám.
- Látod? Teljesen elfeledkeztem a történetemrõl... Néha még azt is elfelejtem, hogy nem egy felnõtt emberrel beszélgetek.
- Túl sok kitérõt teszel.
- Nehéz követni?
- Igen... Viszont ha csak mesélnél és mesélnél, azt könnyû lenne megunni...
- Igen, ez...
- Nem teszed le a pennád?
Ekkor tudatosul bennem, hogy valóban, a lúdtoll még mindig a kezemben van, holott egy tintafoltot sem ejtettem a pergamenre. Ismételten egyszerre kezdünk el nevetni, de ezúttal õ int csendre engem.
- Szóval? Folytatod? - kérdi.
- Ez csak természetes. Tehát, ott tartottunk, hogy valóra vált-e az álmom. Hát, igen is, meg nem is.
- Az meg hogy lehet?
- Az álmaim valóra váltak, de nem találtam meg a boldogságot.
- Pedig vidámnak tûnsz!
- Csak annak tûnök. Mindennek két oldala van, és ezek közül csak az egyiket látod. A másikat érezned kell.
- Csak látszólag vagy vidám?
- Attól, hogy az ember tudja, nem boldog, még lehetnek vidám percei, de van más a mosolyon túl is.
- Neked mid van a mosolyon túl?
- A tudat, hogy elkövettem életem legnagyobb hibáját.
Furcsa dolog, hogy egyetlen szomorú gondolat, egyetlen szomorú emlék is pillanatok alatt képes változtatni az ember kedélyállapotán. Mikor a fiúcska észreveszi, hogy mosolyom eltûnt, tekintetem pedig a semmibe révedt, lassan, de határozottan átnyúl az asztal felett, aprócska kézfejét a vállamra helyezi, majd rám néz.
- Na, biztos nem csináltál semmi rosszat sem - próbál megnyugtatni, ám én tudom azt, amit õ nem; hogy ez lehetetlen. - Mi a baj?
- Valóra váltottam az álmom... - sóhajtom.
- De hiszen ez csodálatos! Örülnöd kéne!
- Csak éppen... Túl késõn...
- Késõn? Nem az a lényeg, hogy végül is sikerült? Azt mondtad, hogy az egész életet végig kell küzdeni érte...
- A halálomon vagyok, kis barátom. Leéltem egy túl hosszúra sikerült életet, és érzem, hogy közeleg a vég, szólít a másik oldal... Minden perccel egyre gyengébb és gyengébb vagyok, majd lassacskán...
- Nem akarom, hogy meghalj! - sír fel hirtelen a gyermek.
- Én sem akarom, de... Ez az élet rendje. Az emberek megszületnek, majd meghalnak.
- És közben élnek - emeli fel a fejét, és bár már nem sír, a szeme még mindig könnyes.
- És közben élnek - ismétlem.
- És az álmod?
- Az álmomra várnom kellett egy egész életet...
- De megérte?
- Megérte, igen, megérte!
- Akkor mosolyogva fogsz meghalni?
- Azt hiszem, igen - felelem, és akaratlanul is elfoglalja a helyét ajkamon a mosoly. Látva, hogy megkönnyebbülök, a fiúcska is megnyugszik.
- Mennyire késõn vált valóra az álmod?
- Túl késõn, túl késõn... Csupán... Ma...
- De végül valóra vált, nem? Ez a lényeg!
- Végül is... Igazad van...
Könnyek kezdenek el potyogni a szemembõl, de közben kacagok, szívbõl jövõ vidámsággal. Életemben elõször érzem magam igazán boldognak. A fiúcska velem nevet. Nem törõdünk azzal már, hogy a könyvtár csendjének megzavarásáért esetleg megróhatnak minket.
Hirtelen, mindenféle elõzmény nélkül a kisfiú felszökken az asztalra, és onnan a nyakamba veti magát. Két kis karjával átölel, fejecskéjét a vállamba fúrja. Elsõ meglepetésemben a kezeimet csak szétvetem, de aztán mosolyogva viszonzom az ölelését.
- Mi volt az álmod? - kérdezi, miközben a feje továbbra is a vállamon nyugszik.
- Hogy egyszer, ha csak egy pillanatra is, de kijussak ebbõl a könyvtárból...
- Örülök, hogy végre sikerült, és megtudhattad, hogy mi az az élet...
- Mielõtt megtudom, mi az a halál... - fejezem be helyette.
Sokáig maradunk ebben a helyzetben. Nem szólunk egy szót sem. Õ szuszog, én pedig csak ülök, figyelem õt, és közben nem gondolok semmire sem. Mosolygok.
A kicsi elaludt. A vállamon.
Én az üres pergamenre nézek, ami hívogatóan néz rám.
Mintha beszélne hozzám.
- Gyere, gyere, merítsd a tintába a pennád, és írd meg a hátamon az életedet. Ígérem, megõrzöm neked örök idõkig! - csábítgat a pergamenlap.
Egyetlen könnyed mozdulattal megragadom a papírt, és a sarkát a kihunyófélben lévõ gyertya fölé tartom.
Egy röpke másodpercig csak sistereg és gyenge füstöt okád.
Aztán a mohó lángnyelv belemar, és elkezdi emészteni. A tûz vidáman rágja meg a pergamen minden négyzetcentiméterét. Fekete pernyét hagy maga után, ami porrá válik, és átadja magát a levegõnek.
Az utolsó épen maradt sarok, mielõtt az is átadná magát az enyészetnek, még egyszer, utoljára rám néz.
- Elárultál... - suttogja.
- Nem - felelem én, érzelemmentes hanggal. - Te csupán egy darab papír vagy, és nem az életem.
A pergamen sarka lángra kap, én pedig elengedem. A levegõben szállingózva végül az utolsó darabka is semmivé ég.
Abban a pillanatban a gyertya pislákol egy utolsót és végleg kialszik, sötétségbe számûzve a zugot, ahol vagyok.
Ugyanebben a pillanatban érzem, hogy eltûnik a vállamról a súly. A tekintetem lefele fordítom. A kisfiú nyomtalanul eltûnt.
Mosolygok.
És ezzel a mosollyal lehajtom a fejem, és meghalok.
Mikor öreg, sokat átélt szívem ver egy utolsót, aztán mûködését feladva végleg megáll, a roppant könyvtár falai mintha megremegnének. Aztán nyom nélkül eltûnnek. Semmi nem marad utánuk, se oszlopok, se polcok, se könyvek, se fülkék. Semmi.
Minden eltûnt.
Én voltam a könyvtár. Velem együtt halt meg. Hiába volt felhalmozva benne, bennem a mérhetetlen tudás, ha a hatalmas ûrt nem töltötte ki semmi.
Nagy volt a könyvtár, de üres.
Nagy volt a szívem, de üres.
Aztán végül teljesült az álmom.
A kisfiú segítségével, aki valamikor én voltam.
Egyetlen pillanatra ugyan, de halálom elõtt kijuthattam a könyvtárból.
Ekkor varázsoltam halhatatlanná a mosolyomat.
Mosolyra fakasztott a tudat, hogy nem a történet a lényeg, hanem ami mögötte van.
Az ember.