Napkorong

A kemény csatára felkészülve, igazi ,,napóleoni" hangulatban kezdtem el a két szépséggel az elsõ leckét. Mindenesetre, hogy kellõ tekintélyem legyen, kezembe vettem az erre a célra elõkészített, lefûrészelt söprûnyelet és elkezdtem gyengéden, szerelmes galambturbékolással gargalizálni a cicáim nevét: Gina, Dolly! ... Gina ... Dolly!!!
Ezt a mûveletet megismételtem a legváltozatosabb hangon pár százszor, de mély megdöbbenésemre, nevük hallatára, abszolút érdektelenséget tanúsítottak.
- Istenem, két ilyen buta, makacs lényt Te még nem teremtettél a földön! Vedd el tõlem, mert elpusztítanak a primitív teremtvényeid! Mit vétettem ellened, hogy így büntetsz?! - hörögtem jajveszékelve.
Megpróbáltam türelmet erõltetni magamra. Eldobtam a seprûnyelet, mert attól féltem, hogy olyat vágok rájuk, hogy a két istenverte világgá szalad!
Erõltetett nyugalommal vártam a hatást, gondolván, késõbb jut majd el tudatukba, hogy mit szeretnék kérni tõlük. Némán, kiguvadt szemekkel, csak vártam, vártam, - de mindhiába. Elõttem magasabb szempontok lebegtek, éppen ezért nem törekedtem a legegyszerûbb megoldásra. (Értem ezen: nehogy fejbe kólintsam mindkettõt a seprûnyéllel. Bár Makarenko pedagógiai metódusa szerint a jókor elcsattanó pofon mindig lehet nevelõ hatású.)
Birkatürelemmel - a visszafojtott idegességtõl remegve -, csak vártam maximális toleranciával. Higgadtságommal ismét demonstráltam, hogy én vagyok a felsõbbrendû lény hármunk közül. Mindezek ellenére a precíz szisztémámba némi hiba csúszhatott, mert hajnali négy óra után - sportnyelven mondva - bedobtam a törülközõt. Magyarul: a végkimerülés határát súrolva, ágyba roskadtam.
A két konok macska nevének a végtelenített ismétlésétõl másnapra úgy berekedtem, hogy csodálkozó lakótársaimmal csak kézzel mutogatva tudtam kommunikálni, és idõnként leengedett mély zongorahangon. Szomszédaim nagy örömére, pár napos kényszerszünetet kellett tartanom. Utána friss erõvel, teljes energiával, ismét folytattam a két mágikus név ordítását és vonítását, mely nap, mint nap megismétlõdött. Eredmény nélkül.

Macskaidomításom elsõ hónapja után váratlan, meglepõ fordulat történt. Este, amikor szokásos idõben hazaértem a munkámból, bizarr módra a felhõkarcoló apraja-nagyja kint volt a ház elõtti sugárúton.
- Istenem! Hát ezek a szerencsétlenek mi a francnak szédelegnek itt? Csak nem kiköltöztette a háziúr a sok naplopót? - villant meg kombináció-készségem. Amint így spekuláltam, úgy éreztem, hogy a levegõben valami megmagyarázhatatlan, ideges feszültség
vibrál. Nem tévedtem.
Jobban szemügyre véve észrevettem, hogy a fõbejárat elõtt néhány rendõr helyezkedett el, a hátsó oldalánál pedig egy mentõkocsi.
- Istenem, micsoda világot élünk! - sóhajtoztam fájdalmasan. Mint derült égbõl a villámcsapás, egyszerre csak száz torokból kiabálták: Gina, Dolly!... Gina, Dolly!!!
- Teremtõm, most ne hagyj el! Hát...ez... az én... két drágám neve!
A meglepetéstõl még magamhoz sem tértem, amikor a mentõosztag rám vetette magát és kényszerzubbonyt cibáltak rám. Nem hagytam magam: rúgtam, haraptam, kapálództam. Teli torokkal rikácsoltam: Nem én kiabáltam! Én kussoltam, ki se nyitottam a számat! Nem... nem! Én... én... meg sem mukkantam! - bizonygattam ártatlanságomat.
- Valamelyik szarházival összetévesztetek! Nem én... nem... éééén... én kussoltam! - hörögtem szerencsétlenségemben.
További védõbeszédre már nem volt idõm, mert az orromra nyomták az éteres vattát, melytõl elvágódtam, mint egy lisztes zsák a szirénázva robogó mentõautóban.
Többnapos kórházi kezelésem alatt a szomszédaim igen humánusak voltak velem, mert ellátták az én két okos, magukra maradt cicámat, kiknek - úgy tûnt - nem nagyon hiányoztam. A kényszerkezelés után, - amikor a kómából magamhoz tértem, - kellemes érzésben volt részem: a lelket nyugtató mély csend és nyugalom vett körül. A takarítónõ - a titoktartást megszegve - elárulta, hogy hosszú eszméletlenségem alatt állandóan két nõi nevet suttogtam érzéki túlfûtöttséggel. (Az a szerencsétlen némber, a kaján vigyorgásával némán kifejezésemre juttatta, hogy egy szexmániás, aberrált palinak tart. Gyanúsan méregetõ szemébõl kiolvastam a gonosz gondolatát: szerencsétlen szexpartneriem feljelentésére szállítottak be a mentõk ló halálban, kényszerzubbonyban a kórházba!)
Ez idõm alatt a legkellemesebb meglepetés az idõs szomszédom látogatása volt. Az örömtõl könnyes szemmel vettem tudomásul, hogy a bajban kire lehet igazán számítani. Lakótársam életét a két négylábú társam gyökeresen megváltoztatta. A következõ történt:
Mikor beköltöztek kedveseim a lakásomba, hencegve, mint státusszimbólumot, meg akartam mutatni szomszédomnak. Élesen emlékszem, mintha most lett volna: a két lusta, álmos cicát a hónom alá kaptam, és nagy örömmel bekopogtattam a kedves szomszédom ajtaján. Akkor még nem sejtettem, ha ajtót nyit, akkor drasztikusan megpecsételõdik a sorsa. Kopogásomra a váratlan látogatót ellenõrizte a kémlelõ lyukon, majd kinyitotta az ajtaját és méltóságteljesen a lakosztályába invitált. A két félig alvó kiscica még rágondolni is szörnyû! Én, mint új lakó a házban, nem tudtam, hogy egy híres, nemzetközileg ismert lakótársam van, akinek országosan védett, páratlan értékû a madártenyészete. A nagynevû specialista - akarom mondani, a szerencsétlen -, mikor meglátta a két szépségemet a szobájában, a megdöbbenéstõl lélegzetet sem kapott.
A két drágám - állítom, hogy világrekord alatt - átvarázsolta a Fõmadártenyésztõ környezetét. Az összes, pótolhatatlan értékû csicsergõ kis madárkával már nem kellett többé foglalkoznia.
A barbár pusztítás után csak a szerencsétlen Fõtenyésztõ fájdalmas, rekedt hangja hallatszott madárcsicsergés mentesen, szobájában. (Képtelen voltam megvigasztalni az elesett embert. Minden fizikai és pszichológiai képességemet igénybe vettem, hogy sikeresen kicsavarjam kezébõl a hatlövetû disznóölõ kést, nehogy felvágja az ereit a reménytelen helyzet miatt.)
Kiváló megfigyelõképességemnek köszönhetõen, rögtön észrevettem, macskáim félmunkát végeztek, mert több madártojást érintetlenül hagytak. Azonnal felajánlottam felebaráti segítségemet sorsverte társamnak, hogy bonyodalom mentesen megoldhassa a kihalt madártenyészet utánpótlását. Arra gondoltam - mivel egész nap ülõ, irodai munkát végzek -, hogy ha a megmaradt madártojásokat magam alá rakom pár hétig, akkor a kis fiókák kikelhetnek testmelegemmel, pótpapával, anyai segítség nélkül! Nem akármilyen ajánlat!
Szegény, elgyötört ember rettegett még a gondolatától is a tervemnek. Habzó szájjal,
idegesen lecibálta a csámpás cipõjét magáról és dühös fogvicsorgatással széjjelverte a még megmaradt parányi tojásokat. Tettével inkább vállalta a bizonytalan jövõt, mint még egy megismétlõdõ szomszédlátogatást tõlem.

A kórházat elhagyva egy csapásra híres közéleti személyiség lettem. A kétlábúak, ahol csak megláttak, rögtönzött macskanyávogással köszöntöttek, kifejezve ezzel tiszteletüket, hogy örökké emlékezetükben marad a felejthetetlen atomriadó és a híres idomítási szisztémám.
- No, de... mi ez... ez... a mély... berregõ... hang a... lakásomban? Istenem, csak... csak... nem megint?!...

Pánikszerûen felugrom az ágyból, és dörzsölgetem az álmos szemeimet. Csodálkozva szemlélem a szobámat, nem értem, mi történik körülöttem.

- Csakhogy felébredtem nehéz, fárasztó álmomból!

Mellettem a kis doromboló, álmos szemû Gina nyújtózkodik komótosan, körmeit kieresztve, elégedetten. Közelében az örökké csodálkozó, Dolly áraszt magából békességet és nyugalmat.

- vége -