|
 Vendég: 4
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,199
Nem aktiváltak: 0
|
|
Fantasy novella
Végre megfejtettem a csillogó kristályrögök titkát: erõs hatású molyirtószer volt a ládákba zárva. Az örömöm határtalan volt. Az égbõl pottyant ajándék segítségével, majd a jövõben sikeresen leszámolhatok az alattomos ellenségeimmel! Azonnal ellenõriztem a beépített szekrényeimet, hogymeggyõzõdjek arról, milyen mértékû károsodás érte a ruháimat. Szerencsére a téli pufajkámon kívül nem volt nagyobb értékû holmim. Sem szõrmekabátom, sem egyéb drága prémem.
- Istenem, micsoda nagy szerencse ért ismét! Ha most tömve lenne a szekrényem drága bundával, akkor jajveszékelhetnék a fájdalomtól, hogy a szemtelen molyok mindenemet tönkretettek! (Isteni csoda, hogy a két legkedvesebb konyharuhám pusztulásán kívül nagyobb veszteséget nem regisztráltam. Valószínû, ha késõbb ért volna utol a szerencse, bizonyára még a másik kedvenc, kézzel horgolt kötényemet is elsirathattam volna.)
A meditálásból magamhoz térve nyomban elhatároztam, hogy a nagy mennyiségû gyilkos arzenált félreteszem jobb napokra. Sosem tudni, még lehet az életemben tucatnyi menyétprémem, értékes bokáig érõ nercbundám, és akkor nem kell majd attól majréznom, hogy a kártékony férgek megkeserítik az életemet.
A nyitott ablakon egyre erõsebb kiabálás és jajveszékelés szûrõdött be, ami szokatlanul meglepõ volt a kora hajnali órákban. A megkergült lakók rohangálásától - mint
menekülõ hadsereg félelmetes trappolása - visszhangzott az egész épület. A súlyos tériszonyomellenére kíváncsian kihajoltam a
harminckilencedik emeleti lakásom ablakán, hogy megtudjam, mi lehet az oka a szokatlan éjszakai zajnak. Megrendülve forgolódtam, mint püspök a táncparketten, mikor megláttam
az utcán a bezsongva szaladgáló, hangyára zsugorodott embereket, kik álmukból felriadva, pizsamában menekültek a szabad ég alá.
Alighogy magamhoz tértem a nagy meglepetéstõl, agresszív dörömbölés hallatszott a bejárati ajtómon, ami egyre erõsödött. A rémülettõl földbe gyökerezett a lábam, és hideg verejték gyöngyözött a homlokomon. Nem mertem ajtót nyitni a kora hajnali idõpontban, csak gubbasztottam, mint beteg kotlós a záptojáson, mert attól rettegtem, hogy az erõszakos tolakodó egész biztos az a gengszter lehet, aki a házunkban terrorizálja a lakókat. Úgy éreztem, hogy az erõs vasajtóm biztonságot nyújt a durva rugdosásokat kísérõ alpári sértegetések ellen. Tévedtem. Egy erõs taszítástól, hatalmas robajjal tokostól kiszakadt, és bezuhant egy tucat izgága lakó, egymás hegyén-hátán, egyenesen a szagos gyémántkupac tetejére.
- A hétszentséges szakramentumát neki! Mi történik itt éjnek idején?! - keményítettem meg férfiasan a hangomat a kiguvadt szemû szomszédaim hívatlan látogatása miatt, kik a becsapódó nagy lendülettõl, rúgkapálva henteregtek a szobámból frissen kinõtt hegyen. Az erõs, átható szagtól a szemüket és orrukat befogva kapkodtak levegõ után. Meghökkenve bámulták a csokornyakkendõmet és az ünneplõ ruhámat. Bizonyára azt gondolták, hogy tán megkergültem, amiért éjnek idején gálaruhában tartok egyszemélyes divatrevüt, egy bûzlõ naftalinhegy mellett, a csatatérré züllött környezetemben.
A betolakodó banda fulladozva könyörgött, hogy azonnal kössem zsákba a tömegpusztító, veszedelmes arzenálomat, mert elpusztulnak a förtelmes bûztõl. A szerencsétlen flótásokat megsajnáltam, és nekiálltam elõkotorászni a szekrényembõl a jobb idõkre félretett nejlonzacskókat, cekkereket és divatos bevásárló szatyrokat, hogy a díszes társaságom segítségével eltüntessem az orrfacsaró hegyet.
Ismét jókedvre derültem, mikor viszontláttam a kiásott, mosolygó arcú kis alumínium hadsereget, amit a gyémánthegy eltakart. A vendégeim, pánikszerûen menekültek a szobám legtávolibb sarkába, nem tudva, hogy még milyen meglepetést tartogat számukra a misztikus dobozhegy. A betolakodók, könnyes szemeiket prüszkölve törülgetve, a nyitott ablakomhoz menekültek életet jelentõ friss levegõért.
- A felhõkarcoló összes lakója... már mind... a szabad ég alatt tanyázik, hogy emberi jogaikkal élve... friss levegõhöz jussanak! - bömbölte repedt fazék hangján a levegõtõl felélénkülõ bölény kinézésû látogatóm. A szavaiból félreérthetetlenül megértettem, hogy mire céloz, és mi az aljas csoportlátogatásnak a célja. Villámgyorsan felmértem a veszélyt. Szerencsére a dús fantáziám nem hagyott cserben. Azonnal rögtönzött beszédbe kezdtem a vastag szalonnanyakú gorillának:
- A ház és a lakók érdekében vállaltam magamra ezt ... a veszélyes, felelõsségteljes munkát, hogy a lakásomban... tároljam a nagyhatású molyirtót. Hála és köszönet helyett mit kaptam a kedves lakótársaimtól?! Szemérmetlenül rám törték az ajtómat éjnek idején! - folytattam egyre jobban bemelegedve (kristály) hegyi beszédembe.
- Lakótársaim! Barátaim! Önök nem gondoltak arra, hogy nem a magam önzõ érdekében cselekszem? Most már... elárulhatom, hogy kizárólag az Önök érdekében... kockáztatom az egészségemet. Nem magam miatt tárolom ezt a bûzlõ hegyet a lakásomban! - reccsentem a meghökkent betolakodókra.
- E M B E R E K ! Mondják meg nekem - folytattam érces hangon cicerói szónoklatomat -, ki tenné meg a sok száz lakótársam közül, hogy felelõtlenül megreszkírozzon magának egy... torokrákot, egy istenverte karciomát vagy egy életre szóló asztmatikus... kacafrancot, csupán azért, hogy megmentse az izét... házunkat a garázdálkodó... veszedelmes rovaroktól?! És a
kedves lakótársaimat... a milliós értékû molykárosodástól?!
- Látjátok? - folytattam bizalmaskodva. - Íme, itt van kísérletem eredménye! - böktem ujjammal fölényes büszkeséggel a szekrényem elõtt vergõdõ molyok hadára. Szavaim hatására, a megszeppent szomszédaim falfehér arcán döbbent csend lett.
- Talán még nem késõr - forgattam ájtatosan a szemem, mint bandzsa Rozi az árvaházi vacsorán. - Még... lehetséges... hogy megmentsétek a verejtékes munkátok gyümölcseit... a drága bundáitokat és az értékes ruháitokat - kezdtem rátérni a lényegre, hangom érzelgõs rezegtetésével. Lakásomban az éjszakai látogatók helyeslõen bólogattak, s egyetértõ tekintetükkel biztatták egymást a beszédem elfogadására. Kellemes érzésben volt részem, mert a felsõbbrendûségem egyre jobban felülkerekedett a majrézó társaságon.
- Mártírként vállaltam...még... az anyagi kockázatot is... az én drága lakótársaimért. - kezdtem félreérthetetlenül benyögni a lényeget. Csupán... egy... egész minimális... mondhatni... csekély honoráriumot akartam a... kiadásaim kompenzálására kérni a... magas fokú szolgáltatásomért - nyújtottam be kifinomult üzleti érzékkel az anyagi igényemet, miközben a naftalinos kezemmel a szemem dörzsölgetve potyogtak a krokodilkönnyeim.
- Meglesz!... Megadjuk!... Isten áldjon Fürst szomszéd a humanitárius munkádban! - üvöltözték visszategezve, egymás szavába vágva. Mire feleszméltem, nagy lelkesedéssel felkaptak a vállukra és üdvrivalgás közepette végigcipeltek a folyosókon.
- Éljen a fõmolyirtó! Éljen a molyok réme! -
visszhangzott a lépcsõház a viharos örömrivalgástól.
Mint népszerû filmekben a hadvezér, úgy vonultam végig a felhõkarcoló folyosóin egyre jobban duzzadó díszkíséretemmel. A leleményesebbek agresszívan villogtatták a fényképezõgépüket - mint Manci a petárdákat rövidzárlatkor -, hogy megörökítsék a nagy pillanatot a késõbbi generációk számára.
Kisgyerekként pityeregtem a meghatódottságtól, amikor észrevettem, hogy az egyik drága éjszakai vendégem, a kalapját fáradhatatlanul rázza a díszmenet élén, amibe záporesõként hullik mindenhonnan a dollárözön.
A zajos körmenet, nevem és újdonsült pozíciómat kiabálva visszatért a lakásomba. A vállukról óvatosan letettek, majd kiürítették a degeszre tömött kalapot. A kis dobozaim mosolyát a kedvenc színemmel, nagy rakás zöld hasú dollárokkal díszítették fel. Elégedetten lehajoltam és felemeltem az egyik rám nevetõ kis dobozt. Boldogan szorongattam magamhoz, mint lókupec a szerencsepatkót.
A szertartás csúcspontja a lakásomban ért: kiemelt fizetéssel, közfelkiáltással megválasztottak fõmolyirtónak a hatalmas felhõkarcolóban.
- Éljen Johnny, a fõmolyirtó! Éljen Johnny,
házunk õrzõje! - üvöltözték torokszakadtukból.
- Ez csak az elõleg! - mutatott bütykös ujjával az egyik nagyon szimpatikus éjszakai vendégem a szobámat betakaró pénzkupacra.
- Ez meg... a garancia a... minõségi munkához! -vágtam rá büszkén, mutatva a szekrényem elõtt tornyosodó molykupacra.
A jóságos barátaim perceken belül visszaszerelték a kiszakított ajtómat a helyére. Hálálkodva megköszöntem a kedves közremûködésüket, és mindenkivel kezet fogtam, hogy minél elõbb megérdemelt, nyugodt álomra hajthassam a fejem. Az én lakótársaim elégedetten távoztak, mert végre nyugalmat találtak a veszélyes férgektõl, és azt kizárólag nekem köszönhették.
Az ajtómat bezártam, s halálosan kimerülve, térdre roskadtam a falon függõ feszület elõtt:
- Köszönöm, Uram! - mormoltam: Többet adtál,
mint csillogó, drága gyémántot!
- hálálkodtam csodálatos álmomból felocsúdva.
- vége -
|
|
|
- January 21 2009 10:06:10
Hát, kedves Johnny!
Gondoltam én már az elsõ rész vége felé is, hogy ez nem lehet igaz. És ugyanezt mondtam magamnak a második rész olvasása közben is, hogy méginkább nem hiszem a történteket. Nem dobálnak csak úgy dollárokat az ember kalapjába- manapság meg fõleg nem.
És a végére tartogattad a csattanót: " Köszönöm, Uram! - mormoltam: Többet adtál,
mint csillogó, drága gyémántot!
- hálálkodtam csodálatos álmomból felocsúdva."
Hálás is lehetsz, hogy mindez "álomnak" elkönyvelhetõ történet, amit a fantáziád szült. De mit lehet tudni: Lehet, hogy volt ilyen álmod.
A hasonlatok mulatságosak voltak!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- January 22 2009 02:46:07
Kedves Zsuzsanna!
A válaszomat nem engedi az automata robot gonoszkodása közölni. Nagy klár! Én egy szabad országban élek, hasonlót még az életemben nem hallottam, hogy lakatot tegyenek valakinek a szájára, annak ellenére, hogy....
Pardon: kussolni fogok a jövõben, válaszmentesen!
Szeretettel:
Johnny |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. April 17. Wednesday,
Húsvét, Rudolf napja van.
Holnap Andrea napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
