Ne kövezzetek meg, kettős életemért,
ahogy a szegényt se, ha koldul élelemért.
Nem bántjátok a napot sem, mert estve,
nyugovóra térve, földágyba száll teste.
Ne vessétek meg, késő ébredésem,
hogy minden gondolatom; Van-e még esélyem?
Ne vegyétek kérlek szemeim világát,
még ennyit sem látnám, szívem szép virágát.
Ne kiáltsatok rám, mérget, átkot szórva,
lelkem úgyis sebzett, törve, megtiporva.
Elég nagy büntetés, mindig így ébredni,
másra gondolva, más mellett feküdni.
És ne bánts kérlek drága,
mert nézlek könnyben ázva.
Mert ott vagyok, s te itt vagy,
szíveinkbe zárva.
