Az elmúlt pillanatok
elburjánzott emlékei,
mint rozoga kerítések feszülnek
lényem gazos kertje köré,
s megingathatatlan pillérein,
mint varjak üldögélnek
a tegnapok…
Várnak… feszülten várnak
és lecsapnak az elsõ csírára,
mely szívembõl,
s nem gyomok magjából
született.
Barbárok hada ez…
nem számít nekik, átok vagy áldás
zuhan-e fejükre,
károgva zabálják fel
az egyszer volt Paradicsomot!
A távolból egy elkeseredett kiáltás,
kertészem hangja száll felém
de kipusztult valóm képe már,
mint elsiratott könnycsepp zuhan
a tenyerébe zárt, maroknyi földbe.
S már csak egy sóhaj,
mely távozó reményem érinti,
egy sóhaj és egy torkán akadt gondolat:
“sajnálom… még élned kellene”
heaven - szeptember 26 2010 15:04:34
Nagyon 'átjön' a versed.
winston - szeptember 26 2010 15:55:27
kétségbeesés, fájdalom,reménytelenség...nagyon éreztem, bár külön-külön jobban tudtam figyelni a tartalomra...
gufi - szeptember 26 2010 20:01:43
Kedves Hipervándor!
Csak reménykedni tudunk, a paradicsomból még marad valami kevés. A sóhaj meg másképpen fogalmaz majd:-Sajnáld de neked
még élned kell!
üdv:gufi
ircsi
