Vízköpõ
Írta: Adry Boszy Dátum: Szeptember 13 2008 18:02:35
GG
A szürke templom magas sziluettje árnyakat hasít az éjbe,
Karcsú tornyai néma kiáltással törnek föl a magas égbe.
Teljes hír
Vízköpõ
A szürke templom magas sziluettje árnyakat hasít az éjbe,
Karcsú tornyai néma kiáltással törnek föl a magas égbe.
Félelembõl, és hazug áhítatból épült álszent kõ és márvány,
Falain nincs más csak buzgó vak hit, és bolond magány.
Minden élõ csendre kushad, csak a szél jár a kövek között,
Egy, csak egy valótlan szempár villan a rideg mostoha falak fölött.
A vízköpõ ott áll, teste hideg, élettelenül ül õsrégi õrhelyén,
Lelke szabadon szárnyalva lebeg, teste hiába halott, hiába kemény.
Csak nézi a gyorsan tûnõ életet, amit õ át nem élhet soha,
Látja a pezsgõ várost s a rideg templomot, hol minden mostoha.
Teste súlyos bilincs, lelke hiába kóborol minden holdas este,
Hiába jár be minden messzi vidéket, bánatára enyhet keresve.
Szája néma üvöltésre nyílik, de fájdalmában még sem kiálthat fel,
Õ csak tanúja a létnek, de nem élheti, mert a sors mást rendel.
Ha mesélhetne a látottakról, meséi átszõnék a hosszú téli estéket,
Tanácsaira éhes emberek epedve hallgatnák az évszázados, régi meséket.
Ha beszélni tudna, elmesélhetne mindent, amit éberen figyelõ szemmel látott,
A nehezen megszületõ álmokat, és a csalóka reményt, mi megtörte az ábrándot.
Ha tehetné könnyesen, ordítana az igazságtalan, kegyetlen s hazug világra,
Szíve szánja a szenvedõt, ha lehetne, rámutatna az emberi hibákra.
De nem lehet! Õ csak arra kárhoztatott, hogy némán ülve figyeljen,
Tanuljon a hibákból, és az emberek helyett minden tanácsot megszívleljen.
S csak néha, mikor teliholdnál esõfelhõk gyûlnek a templom sötét egén,
A sors könyörületes, és könny születhet az eleven vízköpõ szemén.