Ki vagyok én valójában?
Egy rút döglégy, aki vergõdik az élet hálójában,
Vagy egy színes gyönyörû lepke,
Kit, ha lát az ember jobb lesz a kedve.
Talán énem kettõs,
Rút döglégy, ha egem felhõs,
Gyönyörû pillangó,
Mikor az ég naptól szikrázó.
Boldog vagyok, mégis fakó a mosoly arcomon.
Még mindig a régi csatám harcolom.
Vívódom önmagammal,
S a fájó múltammal.
Fejemre húzom a papírzacskót,
Mi mindvégig a kezemben volt,
Mint múltamban az a fekete folt,
Mitõl lelkem volt teljesen holt.
Igaz, hogy már élek,
De még mindig félek,
Hogy nagyon megbánt az élet.
De van ki támogat,
S baráttá fogad.
Megfogja kezem, s átvezet az ingoványon,
Hogy testem, lelkem újra egymásra találjon.
Eddig külön utakon jártak,
S a pillanatok is fájtak,
A percek, órák,s napok.
De most már más vagyok.
Bár nem teljes még a változás,
De az élet már oly csodás.
Ha behunyom a szemem,
Akkor is tudom, hol a helyem.
Arcomat a nap felé fordítom,
S a világba ordítom:
"Élek, tényleg létezem!"
Eddig voltam testetlen, árnyékba simuló forma,
Sok végtelennek tûnõ pillanatnak fogja.
Leráztam láncaim magamról,
Már nem vagyok az, akiért a harang szól.
Bár életem egét egy pillanat ragyogja be igazán.
Esküvõm napja az.
Szavamra, szent igaz!
Akkor sugárzott belõlem valami,
Amit nem teljesen sikerült magtartani.
"Szép voltál, sõt gyönyörû, de most már nem vagy különleges."
S, lehet, hogy ez így nem helyes.
Akkor voltam gyönyörû pillangó,
Kit szemnek látni oly jó.
De mára már döglégy lettem,
Mert elveszett egykori fényem.
Most már, csak hétköznapi életem élem.
Beolvadtam a mindennapokba,
Hol éltem élem az fürdõ, szoba, konyha.
Fejemnek már nincs gyönyörû kontja,
Csak van a fejem a hajam,
De talán ez az igazi önmagam.
2008. szeptember 16.