Este a Tiszánál
Olyan régen jártam erre, de mint hû zarándok,
Újra visszatérek, és bûnömet bánva a Tiszánál megállok.
Szívemben áhítattal nézem a folyót, ahogy zúg,
Miközben a nyári szél a fûzek közt titkokat súg.
A Nap utolsó sugarai még derengenek a messzeségben,
Miközben testvére a Hold, már fent ragyog egészen.
Fényével fehér ezüst ruhájával borítja be a tájat,
Áttetszõ menyasszonyi fátylat szõ, bevonja vele a fákat.
Lelkemben alázattal leülök, hallgatom a habokat,
Várom, hogy elsuttogják nekem félve õrzött titkukat.
Békák tücskök harsányan énekelnek karöltve,
Kecses szitakötõk ringanak a zenére körbe-körbe.
Borostyán szempárok villannak a nád sûrûjében,
Kövér szúnyogok röpködnek a szentjánosbogarak fényében.
Még a fényes Esthajnal-csillag is vidáman mosolyog,
Ahogy a tiszavirágok hada a folyó fölött forog.
S hogy teljes legyen a tökély e szent pillanata,
Érzem, ahogy beleng mindent a virágok illata.
Megigéz, és elbódít, simogat, mint hûs anyai kéz,
Irigylem, hogy oly könnyedén édes, mint a méz.
De jaj, valahol a távolban kondul az öreg toronyóra,
Visszhangozza a folyó is: Térjen mindenki nyugovóra!
Szeretnék még maradni, nézni a Tiszát, de nincs idõ,
De tudom, újra visszatérek hozzá, mint régi szeretõ.