Ki félt engem, mondd!
Kinek vagyok én fontos?
Ki szeret engem ezen a világon?
Ki segít, hogy álmom valóra váljon?
És ki segít engem álmodozni?
Igazad van, senki.
de mégis, mégis, valaki,
Valaki, kit rég eltakart a sír.
Akármit teszek: jót vagy rosszat,
Õ nyugtalanul fekszik, mint egy árva,
Közben válaszokat vár könnyedén:
Akármit teszek, miért tettem én.
Esténként, mikor sötét a világ,
Mikor mindenki elalszik már,
Én még mindig ébren vagyok,
S tollat ragadva csak írok és írok.
Megírom neki sorban napjaimat,
S tudom elõre: ha majd
Egyszer én is holtan fekszem,
Ha majd egyszer megsiratnak engem,
Ha majd végre elalhatok egyszer,
Magammal viszem az összes versemet.
Szegény Anyám! Biztos boldog lesz,
Hiszen együtt nyugszunk, mi ketten,
S nem törõdünk majd semmivel,
Csak fekszünk nyugodtan, békében.
Aztán, ha már kipihentem magam,
Mesélni fogok Anyámnak hosszan,
S be se fog állni a szám,
Csak sorolom, sorolom mondókám.
S Õ majd hallgat, hogy mi történt velem,
Hogy mi fájt, s volt, minek megörültem,
Csak sorolom, sorolom lelkem összes fájdalmát,
S Anyám? Anyám sírni fog talán.