Egy mítosz, egy legenda,
Ki hangjával hatva,
Rám, rád, s mindannyiunkra,
Jó volna, ha még alkothatna.
De elszólította õt az Úr.
Ujjai által már nem pendül meg a húr.
Õ ki belénk szorongókba lelket öntött,
Õ ki megdobogtatta a szívünket,
Ki által boldog volt lelkünk,
S öröm töltötte el a szívünk.
Hangját többé nem hallja senki,
S szívünk is csak néha nyílik ki,
Hogy befogadja erõtadó szavát,
Mikor hallgatjuk a kazettáját.
Mióta eltávozott közülünk,
Megszünt életünk
Értelme,
Mit fel nem foghat elme.
Miért? Miért kellett neki e út?
Hisz minden más kiút
Hibás talán,
Egyen kívül, mit választott?
Mivel rengeteg rajongójának fájdalmat okozott.
Neki így volt jó,
Hiszen minden gondot megoldó
E döntés.
Csak egy lövés
És kész.
Várja már a túlvilági lét,
Mi minden örömét
Jelenti már néki.
Az Isten úgy tesz, ahogy kéri,
Ezért sokkal jobb ott néki.
1994. április