Friss forrásod hívogatón csordogál,
Ezüst csengõid csókokról fecsegnek,
Körötted ringó ágak erednek,
Tüzed hõségére fûzfa vonja árnyát.
Meghajolsz léted vajúdásának,
Míg a fa lombja szerelmesen piheg,
Életed delelõjén áll Napod, s egy nevet
Súgsz, perzselõ tüzed sóhaja árad.
Érkezik a nagy út súlyától lankadtan,
Az eget kéri, mert szomjúzza tested,
Melléd áll kit a sors feléd vezérelt.
Megnyugvás lesz, lelked pihenteti
Az árny, a szél heved el nem kergeti,
S õ szomját oltja forrásod hûs vizében.