Mint ember, ki sehol sem él,
Kit ápol a vihar s a szél,
Megérkezék vele a tél;
Vén különc búsan mendegél...
"Hol van a tavasz, ami nincs?
Kert, virág s az ezernyi kincs?
Nap orcáját csak képzelem,
A semmibe vész képzetem...
Pedig a lelkem bûntelen,
De semmit kapok szûntelen.
Mit tartogat a végzetem,
Már nem is igen kérdezem."
Mint ember, ki magányban él,
Kit ápol az esõ s a dér,
Megérkezék vele a tél;
A kitagadott mendegél...
"Hol van a nyaram, ami volt?
Miért megéltem büszke kort?
A szabadság nem élvezet,
Csak az, mi egyszer létezett...
Testem, a lelkem kimerült,
De mikor az ég kiderült...
Áh!Érdekli a végzetet,
Mit idõs csontváz kérdezett...?"
Mint ember, ki szomorún él,
Kit ápol a reggel s a dél,
Megérkezék vele a tél...
Agg vándor lassan mendegél...
"Miért van õsz, ami nem kell?
Éhes szemem színt mért nem lel?
Tudom, napok múlása gyors,
A természet képtelen folt s
Árnyékvilággá válana,
Ha a sötét kínt ráada...
Így hát, kegyelmes Sors,
Le most már rám igazán ronts...!"
Mint ember, ki érzi, nem él,
Kit ápol a csermely s az ér,
Megérkezék vele a tél;
A kitaszított mendegél...
"Vándor!Szemembe nézz!
Te, ki e világban ÉLSZ,
Mért mindig halálról beszélsz?!..."