Nincsen nekem semmi értékem,
Boldognak kéne lennem énnékem.
Sok bánatom él még bennem élénken,
És most rátok vagyok féltékeny.
Habár bármit kérhettem volna,
Akárki akármit gondolna róla,
Szomorú dolgok között barangolva
Láttam egy folyót balra folyva.
Elindultam ama irányba,
Mindenféle szörnyûséget meglátva,
Életkedvem megcsappant az út során,
Bár ne tette volna oly korán.
Véres léptek, összetört szívek,
Pokolba indultak sorba a hívek.
Tûz mindenütt, mintha háború lenne,
S az ördög gonoszságot venne.
Ám ekkor valamit megláttam:
Fényt, mire életem végéig vágytam,
Mellyel eme ocsmányból kijutok,
S e világból végre kifutok.
Valami másba kerültem át,
Itt látom értelmét az életnek már,
Változtak emberek, képek, jellemek,
Egy utam maradt: a fellegek.
A fellegek, ahol élhetnék,
Csupán egy dolog, mást nem is kérhetnék:
Szívem gyenge, mint gyermek, aki beteg,
Bízok benned és reménykedek.
Szerelmet szeretnék szerezni,
Szomorúságom szép szavakká szerelni,
Bús baljós bánatomat beletenni
Bármibe, hogy el tudjon veszni.
Ugyan bármeddig kértem eddig,
Egyedül élek ki tudja mettõl meddig.
Hajnali Dórától függ minden tettem,
Lantomat a földre letettem.
Nem éneklek én. Felesleges.
Ne legyen már senkise velem kegyes.
Olyan üres minden, valami nincsen,
Talán a legféltettebb kincsem.
Talán a legféltettebb kincsem,
Amiért a pokolba helyem nincsen,
Szomorúan vágyok a fellegekbe,
Bárcsak feljutnék az egekbe.
Eddig errõl le kellett tennem,
Nem volt, kiért értelme lennem,
De már megvan, akit sose feledek,
Esti Dóra, kit én szeretek.