Csúf magány ímhol megint kerülgeted hajlékom.
Remegõ kezembe temetem arcom.
A sírás kerülget,
Mert félek, hogy eltûnhet
Azon égi tünemény
Mi nem régen tûnt fel életem egén.
Hullócsillag lesz belõle,
De még egy utolsót kívánhatok tõle.
Kívánságom pedig az lészen,
Hogy maradjon az égen.
Ragyogjon fényének selyme továbbra is nékem,
Hogy a sötétben ne kelljen félnem.
Eleget szenvedtem a magány sötét árnyékában,
Míg egyszer csak rátaláltam.
Fényé kivezetett az örök sötétség honából,
Ahol mindenki gyászol.
Gyászolja magát, s a boldog életet,
Mi úgy tûnik számára elveszett.
De ez nem helyén való
Ezt mutatja minden gondolat és szó.
Mindenkinek mutatják az utat,
Csak többségük túl vak.
Azt hiszik csak múló tünemény mit látnak,
S nem nevezhetik barátnak.
Pedig az!
Méghozzá hû és igaz!
Számomra ez vigasz.
Bár távol él tõlem,
Nem kell félnem,
Hogy elfelejt,
Mert szívében õriz, s rejt.
Így hát felnézek az égre,
Fel a csillagomra,
Hogy fényében fürdessem arcom.
Már befejeztem a harcom,
Mit a kétellyel vívtam.
Letettem a fegyvert,
De nem azért, mert megvert.
Belém hasított a felismerés,
Hogy ez a harc egy önmarcangolással felért.
Az viszont teljesen felesleges,
Mert bizton tudom barátként szeret,
S el nem feled.
Igazat beszél
A szél,
Ki azt susogja fülembe,
Hogy nincs minden veszve.
Járt ott, hol õ él,
S hallotta mi szíve mélyérõl
Felszakadó sóhajként életre kél.
Õ is örök barátságot remél.
Ha egyszer a sors összekapcsolt két életutat,
Azt feladni nem szabad,
Mert, ha így teszünk,
Két csillag hull a semmibe,
Ragyogó fényét teljesen elvesztve.
Sötétebb lenne majd az este,
Mert e két kis csillag
Reményt vesztve eltûnne egymás szívébõl,
Bánatukban lehullnának az égrõl,
S ez tanuskodna egy szomorú végrõl.
2008. július 07.