Simon Roland
Tanya
Magány lakta major felett,
fehér glória tündököl,
kóbor sóhaj-fregatt,
legénysége fújja a kürtöt.
Mint a szomjas veréb,
szökken a vagabund szél,
kút keskeny peremén,
fénytócsából inni kér.
Messzeség palota,
kitárt kék ablakán,
beugrat az est vadlova,
felveri az álom porát.
Vén diófa tekintget,
a sáros-sárga dombon túlra,
üde-zöld múlton elmereng,
csalogány énekét hallja újra.
Gondosan elkészített farakás,
egymásba kapaszkodik,
a szépség és a varázs,
a táj kuvik szemével szólít.