Márvány faleveleket ringatott a szél,
Belepte mohás síromat a sötét éj.
Szívemen beforrt hegek nyoma,
Az idõ fájón mindet befoltozta.
...Belenyugodtam ítélt sorsomba,
Nem volt mi sebeimet szaggassa...
Eltemetett álmaim kriptájához,
Ballagtál egy esõs õszi hajnalon.
Csokrot helyeztél el a sírhalmon,
S lelkemért ima távozott ajkadon.
...Elhomályosodott a fejfámon,
Minden belevésett bús fájdalom...
Mosolyod csak egy pillanatig élt,
S akkor csodás végtelent ígért.
Vágy ébresztette azt mi már elmúlt,
Az elhamvadt por szikrára gyúlt.
...Szívem ismét erõsebben dobbant,
De hegébõl újra fájdalom csorrant...
Ereimbõl elpárolgott a remény,
Párája csillan szemem fényeként.
S e fény remegõ könnycseppé gyûl,
Gyászos menete arcom utat tör.
...Tût fogok hát, s bevarrom sebemet,
Az idõ ezt már nem gyógyíthatja meg...