Vallomás
Balzsamos az idõ, langymeleg a késõ nyári alkony,
A város lüktet, nyüzsög, kívül a zöld parkon.
De én nem hallok mást, csak békés szuszogásod,
Ahogy nézlek, lelkembe vésem minden arcvonásod.
A fejed ölembe hajtod, a kemény pad most puha vánkos,
Még mosolyogsz rám, de szemed már édes-álmos.
Majd azt is lehunyod, elrejted drága smaragd kincsem,
Megpihen a lélek-tükör, melynél szebb nekem a világon nincsen.
Autó robog, valahol a távolban rádió szól, de távoli mindez,
Lélegzeted dallama minden mást szürke hangra színez.
Közben lemegy a Nap, arany fénye végigfolyik arcodon,
A fák huncut árnya táncol kacagva végig ajkaidon.
Kezem a mellkasodra teszem, szíved a tenyerem alatt dobog,
Sóhajtasz, erõs, biztos kezed álmodban is ujjaimra fonod.
Illatod körbeleng, ismeretlenül ismerõs, az otthon zamata,
Én elveszem benne, ahogy megrohan az érzések hada.
Csak nézlek téged csendben, és úgy látlak, mint még soha senki,
Hõs, hódító, megmentõ vagy barbár, ha te az akarsz lenni.
Szóval elmondani nem lehetr30; te vagy lélek, vér, szív, lüktetés,
Te vagy a menny, a pokol, a jutalom s a büntetés.
Szeretsz? Mert én szeretlekr30; ha ezt elmondani néha még félek,
Bocsáss meg nekem, hiszen tudod, csak most, csak neked csak érted élek.
Én nem vagyok nagy költõ, kinek tollából zeng a csoda-dal,
Csak egy lány vagyok, aki méltón elmondani sok mindent akar.
De nem mostr30; most csak figyelem, ahogy alszol, olyan békésen,
Szívem elönti a szeretet, a lelkem beragyogja a fény egészen.
Aludj csak kedvesr30; aludj, majd én õrzöm az álmod hûen,
Ahogy lemegy a Nap, eljõ az éj, s tücskök ciripelnek a fûben.