Egykor csendes alkony, s föveny
most sötét, gomolygó felleg,
s háborgó tenger.
Vad táj, hol zivatar tombol,
s a sziklának csapódó hullám feljajdul.
Viharban meghajló, nyöszörgõ ágak
egy kiszáradt, kavicsos mederben járok.
A világítótorony fénye, egy
titokzatos sírra vetül,
mely felett egy sirály repül.
A sziklaszírt délutáni magánya,
rámutat szívem bánatára.
De majd ha elõbukkan a Nap,
akkor lángra gyújt, s elhamvaszt.
Copyright: Sylvia Boom