Németi Csaba
A kóborló
Átléptem a falon, s vártak rám
cifrátalan cifraságok
ok vagyok és okozat, s nem tudok mondani
okosságokat
kóborlok
rájövök, hogy létezek
kérdések záporában elveszek
rám telepedett megutált szerelmek
kínját élvezem
keresek, semmit nem lelek, megtalálom
hülyeségemet
menekülnék, utánam lép
minden emlék
gondolat és érzelem
ébredezik a lélek bénító ereje
a gondolat suttogó mámora, a nap fátyola,
fájdalom,
kéklõ virág porladó csontokon
zöldülõ illatok lengedeznek
utamon
vár rám a hegy, a puszta, és a tenger,
utamon végig kell mennem
a végtelen kóborló vándora vagyok
szeretett és szeretetlen csavargó
mindenütt otthonra találó
harangzúgást hallgató
együgyû fohászkodó
mindent eldobok, hogy mehessek a semmibe,
mégis célt keresek
nem tudom mit csak megyek
barnulnak a levelek
csonttá fagy a levegõ, az éjszaka sárgult ékszere
rám nevet
csillagokat szõtt az ég köntösébe
betakar vele
hideg fehér párnára hajtom fejem,
szürkülõ köd ölelget
friss tavaszi rügyek
ébresztgetnek.