Írok neked
Betût formálok,
Mondatot kreálok,
Gondolataimat vezetem,
Neked írok kedvesem!
Eltelt egy idõszak,
Mióta csókunk,
Sorsunkat összeforrasztotta.
A tavaszi virágzásból,
A nyári napsütésbe,
S most az õszi levélhullásba léptünk tovább,
De az idõ, azóta is áll.
Áll, mert nem léphet tovább.
Áll, mert szerelmünk lábait megkötözte.
S titokban nélkülünk folyik tovább.
Felütõdik a könyv,
Friss lapjaira a szerelem tintájával írja minden napjainkat a lét,
Hol szépen, hol gyengéden, hol erõteljesen,
Hol szerelemtõl bódultan.
S mindez,
Csak rólunk szól,
Az erdõben élõ szerelmes párról.
Még mindig írok,
Pedig már ihletem nincs oly sok,
De vadul dacolok a szavakkal,
Melyek régen oly hûen engedelmeskedtek nekem.
A versek melyek elõtted születtek,
Titokban téged szólítottak,
De én nem értettem szavukat.
Nem értettem, mert még magam is éretlen firkász voltam.
Most, hogy megtudtam valójában mi is az, amirõl számtalan vers született,
Mi is az: Az Igaz Szerelem,
Most már tudom, mit jelenthet az:
Képes lennék meghalni érted.
Halkan írok tovább.
A billentyûzet kopogó hangja kíséri a szoba lágy csendjét,
Minden gondolatom csak te feléd jár.
Szerelmes tekinteteden,
Csókra hívogató ajkaidon,
Gyengéd érintéseden,
Érzelmeket suttogó mozdulataidon.
Hogy is volnék képes másra nézni,
Mikor a szerelem néz vissza rám minden nap,
És csak annyit kér, maradjak karjaiban?
Bár örökre megbújhatnék karjaidban,
Óvó tekinteted lágy fénye mögött,
Szerelmed biztonságos burka alatt,
A szereteted melegségétõl örök tûzben égve.
Írok neked.
Bár a szavak, mondatok mit sem érnek.
Összegyûröm, elhajítom, mit sem ér.
De a tudat,
Az érzelem,
Csak egy simítás az arcomon,
S tudom, a pillanat a miénk marad.
Az élet, kezünk szétválasztása nélkül ér majd véget!