Ablakra fagyott
hajnali pára jégszeme
szobámba bámul,
benn a csend puha párna,
tudatom nyújtózik,
még kábul.
Bõrömet simítja
a hideg magány,
s dûnék nõnek
karc ujja alatt,
érintéseid emléke karaván,
rég nem járt úton újra áthalad.
Borzongó fájdalom,
szakadó sebek,
szívemben éles rianás,
álmomban szorított
kezed nyoma
a lepedõ ráncain,
ez maradt,
semmi más.
Ablakra fagyott
hajnali pára,
vörösen felizzik,
bele hal lassan,
a Nap csókjába.