Mily' idegen világ vagy nekem
te, ki meséled sorsod.
Dicsõ himnuszod
gregorián zenged;
- szerényen persze -,
s véled, hogy léted,
immár beteljesülõben.
Javadra vált szenvedésed,
voltál kitaszított, s megvetett,
s lettél szerelmet örökké éhezõ,
- ám ezt rejted -,
vesztesként is lázadsz sorsod ellen,
rabigát nem tûr már lelked.
Békére nem lelsz,
folyvást bûnre csábulsz,
s miközben zsolozsmát
majszolsz értetlen,
s szentek képeiben
bízva vágyod megváltásod;
Sõt! Elvárod!...
Kétfelé sántikálónak
jussát meg nem értheted.
Öntörvényû lelked
nem éri fel, s nem hallja
a magad alkotta kõfalakon át
az igazat, a tisztát:
Isten szelíden intõ szavát,
s örök parancsolatát...
Magad gazdagnak véled,
s még nem sejted,
hogy önmagadba vetett hited
lesz majd árulód, vádlód,
s ormótlan, csuklyás bakód;
Te szegény, szegény árva!
Lettél a világnak meztelen prédája;
...de nekem....
....oly idegen, s valótlan világ vagy!...