I.sz.76. augusztus 24.-ének reggelén,
Pompeiben, ragyogóan kék volt az ég.
Még pezsgett az élet a lombok között,
S a város felett a gõgõs Vezúv õrködött.
Majd valami megváltozott, oly hirtelen,
Pedig látszólag nem történt semmi sem.
De mégis, alattuk megrázkódott a föld,
Hallották a hangot, ahogy belülrõl döng.
Késõ volt minden, késõ volt a rohanás,
Majd szétvetette a hegyet az a robbanás.
Az emberek bénultan, bámulták az eget,
Azt hivén, hogy most a végítélet érkezett.
És valóban ez most a végítélet volt maga.
Égig hallatszott az emberek fájó sikolya.
Mindenütt forró hamu, izzó hulló kövek
Meghalt minden, férfi, nõ, állat, s gyerek.
A fojtó hamu és a sár, mindent betemetett,
Esély sem volt, senki sem menekülhetett.
Teljes pusztulás, mindenütt csend honolt,
Csak emlékekben élt, hogy itt város volt.
S múltak, egymás után, sorban a századok,
És lábunk alatt, egy egész város nyugodott.
Ma itt járok az utcáin, elárvult házai között,
Az embernek könnye hull, e tragédia fölött.
Látod a kínba csavarodott, emberi testeket,
Az életért kapaszkodó, ég felé nyúló kezet.
A szobáikat, és a festményeiket a falakon.
Néhol, az étel is úgy maradt az asztalokon.
A sok személyes tárgy, emléküket idézi,
S e holt várost, még mindig a hegy õrzi.
Pompei romjai fölött, ma újra süt a Nap.
Utcáin csendesen sétálgat, a turista had.