Sír az ég, sírok én is
Hideg van az ablakban; fakó lehet az arcom,
Csak üresen bámulok, ahogy a bús szélbe tartom.
Sóhajtok, valami vizes; esik az esõ vagy én sírok?
Talán mindkettõ, de az ablaktól ellépni mégsem bírok.
Miért könnyezik az ég? Mitõl oly keserves az idõ?
Talán elvesztett valamit a máskor olyan büszke Teremtõ?
Vagy az angyalok siratják a társukat, aki a földre szállt?
Most már hiába kutatják, hisz õ már emberré vált.
S én miért sírok? Miért hull keserû könnyem zápora?
Valami elveszett? Valaki meghalt? Vagy eltûnt egy csoda?
Nem; én is azt az angyalt siratom, aki a földre jött,
Aki meglátott Engem a sok páncél és álarc mögött.
Messze van; nagyon messze; szívem csak hozzá vágyódik,
Minden csepp könnyem csak érte reszket, érte álmodik.
Vajon érzi, hogy hiányzik? Tudja, sejti, mikor rá gondolok?
Látja maga elõtt a szemem? Hallja mikor érte sóhajtok?
Remélem igen; remélem, tudja, hogy csak õ van nekem,
Remélem, tudja, hogy minden éjjel érte kulcsolom imára a kezem.
Még ha az angyalok el is vesztették, pogány istenek óvják,
Hûséges imáimért cserébe hozzám egyszer végre haza hozzák.
S addig? Addig essen csak az esõ, borítsa el a vidéket,
Repüljön az idõ, a percek tündére többet már nem késhet.
Peregjenek a napok, mert szívemben addig esõs-könnyes a táj,
Míg az én angyalom újra erõs karjai közzé nem zár!