Minden hosszú sornál
Eszembe jut a múlt,
Mi árnyékként rám vetül
Sötét szobán ablakáról.
Kitört ceruzámban magamat látom,
Zsibbadt kezembõl vér folyik.
Arcomra mégis mosolyt mázol,
A fájdalomnak ezernyi csodájával.
Vérzek némán, hallgatag.
Nézem a papírt, s nem látok írást.
Talán nem engedik, talán megtiltják
Az érzést. mely lüktet szüntelen.