Száll a szikra a tábortûz vöröslõ lángjából,
Körülötte ülünk, s magunkhoz ölelünk sugarából.
Oly lágyan simogat, átjár a kellem borzongása,
Enyhe meleg s a száraz fák apró roppanása.
Száll a szikra a csillagos égre, fel egészen a sötétbe,
Mi lent merengünk s búcsúzunk, mielõtt fölérne.
Eleink szemében is ott ragyogott a tûz tiszta fénye,
Az élet forrón izzó, pattogó, örök reménye.