Teremtett magának a boldogtalan
szivárványos szép világot.
Megküzdött érte...
szegény õ, de lélekben mégsem,
úgy hiszem.
Kibékülve él sorsával,
ha szenvedõt lát, vigasztal,
ha segítség kell, nem hagy cserben
s ha úgy méri a sors,
csak napi négy-öt órát pihen...
de lelkében boldog.
Teszi, amit tud,
s úgy-ahogy becsülik,
szeret és szeretik.
Ez itt a fontos.
Mégis van,
ki bár látványosan
többel áldott a sorstól,
lelkében mégsem az egyensúly
ver tanyát, még többet akar,
valamit, mit õ nem birtokol,
soha nem is fog, hiába ostromol...
Tombol és bosszút szomjaz,
köveket megmozgat,
emennek gyengéit
sorban megkeresi,
sortûz alá veti,
alázza és szégyeníti...
Ennek fáj ugyan
és eggyel több csalódás...
de felvértezte magát,
higgadt és rezignált...
szegény õ, s belül mégis gazdag,
nem bánthatja ármány,
bár bõre az arcán
bizony nem oly vastag...
de lelkében boldog,
megteszi, mit tehet,
szeretik és szeret.
S ez itt a fontos.