És úgy, s csak annak, aki velem van
Írta: csak-fater Dátum: Október 20 2008 11:15:27
Gy
Mennyi szépet, színpompás érzést adtál már nekem,
Visszaadni kicsiny töredékét sem tudnám sosem.
Teljes hír
És úgy, s csak annak, aki velem van
Az utam most, magányosan járom, egyedül megyek,
Körbefognak, karolnak az ilyen-olyan érzelemhegyek.
Körülöttem jajgatva, nyafogva síró, bágyadt, halódó szívek,
Megkopott, csonka érzések, hulló könnyek, kifakult színek.
Elég ebbõl! Hát mi végre a jó szó, ha a könny mind elmossa,
Ha az érkezõ szivárványt a fájdalom bakancsa rútul tapossa?
Pillanatok, mint elöregedett, szúrágta, korhadt fa kidõlnek,
Más, idegen, fényesebben ragyogó Nap sugarai jönnek,
Azok másként, irtó fájdalommal marva sütnek, égetnek,
Színleg bájjal villogtatja folyók fodrát, belül a tûzre vetnek.
Elég ebbõl! Kell még, kell, hogy a csók tüze fájjon,
Ezer emlék tömörülve, egy könnycseppre szálljon!
Könny és remény, büszkeség, mély csend és vihar,
Sokszor nem tudja a józan ész, a szív mit is akar.
Édes álom néha puha bársonyával gondosan betakar,
Máskor vadul felpattanni, rohanni hozzá, de hamar.
Mennyi szépet, színpompás érzést adtál már nekem,
Visszaadni kicsiny töredékét sem tudnám sosem.
Melléd ül egy angyal, de félsz érinteni szárnyát,
Mert éget a múlt, s hagyod kialudni remény lángját.
Csodákról írsz verseket, megírod szerelmeskedés álmát,
Semmit sem tudsz, érinteni sem mered szerelemnek lábát!
Én indulok, nem várok, továbbmegyek.
Gyertek hát velem magátsirató szívek!
Oda, hol rátalálhatunk a boldog mesére,
Az örök, kifogyhatatlan nevetésre,
Az egyetlen, igaz, önzetlen érzésre,
A felülmúlhatatlan, õszinte szerelemre.
Mert vele összebújva, szíved ringatva elcsábítja,
S a múlt fájdalmait nyomtalanul kiradírozhatja!