Mint élõ a holt szemében
borzong az elmúlás felett,
s mit nem ért, ha kérd',
csak meredten bámul,
válaszom, hogy lehet: Neved?
Hiányod lett szívem,
lelkem üszke, lassan emészt
a kínzó magány, mellemben lüktet,
dagad, feszít, s mi több,
ha lázként ég a vágy,
akár a gyermek,
ki álmából fölriad,
futnék öledre sírón
e kín elõl, s melledre borulva
zokognám fúlva, hogy érts;
nagyon fáj!
Nagyon fáj ez koldus élet,
mindig csak kérni, várni rád,
tûzõ napon, esõben, szélben,
térdig tocsogva tél vizében,
rongyosan, szegényen;
nagyon fáj!
Nagyon fáj nélküled élnem.