Pár éve még kisgyermek voltam,
S olyan vágyba karoltam, mely ellökött.
Kit szerettem megszökött, otthagyott magamra,
Utolsó szavamra ügyet sem vetve.
Ha tudnám miért tette, tán nem lennék most boldog.
Tiszta vér csorog újra minden vénámban,
S a vén nyárban én sem bízok már.
Semmiért sem kár, amit jelentettél régen,
Hogy ott voltál az égen, mikor föl pillantottam.
Nem érezlek illatokban, ahogy kacsintok a szurokból,
Ég veled Méla Undor!
Nem rég az üres folyosó kongott,
Ürességtõl zsongott s én vártalak.
Ha láttalak örültem, boldog voltam,
S hiába szótlan, szemed üdvözölt nap mint nap.
Mint pap a sekrestyébõl öltöztem a reménybe,
Hogy a sok csalódásért cserébe te leszel jutalom,
Mára tudhatom és tudom, hogy kialudt a parázs.
Egykor varázs voltál, ma már csak egy emlék,
S ha messze mennék, nem keresnél és úgy volna jó.
Ágon révedõ hó voltál s horizonton pilledõ alkony,
Ég veled Kisasszony!
Egyszer csak elsuhantál felettem halkan,
S zongora dalban láttalak egy ajtó mögött.
Felhõk fölött félárván szárnyaltál,
Tollat hullattál kérges bõrömre.
Melyet bõröndbe rejtettem,
S tengerbe ejtettem.
Nincs felettem többé az árnyékod,
Puha béklyód nem tart többé fogva.
Nem vagyok szemed foglya többé,
Nyári örvény közepén az õszi fa sírta:
Ég veled Pacsirta!