A sokk
Írta: reitinger jolan Dátum: Október 21 2008 10:28:15
Gy
Érzi megérintik lebukó fejét, haját,
Ingó árnyat vélt a falon felfedezni,
Teljes hír
Éjszaka sokáig olvasott magában.
Kondult az óra. Egyszerre felriadt.
Nem tudta mitõl, de félt valójában,
Lihegve hallgatott az éjféli csend miatt.
Úgy hitte titokban történt valami borzalom.
Valaki, úgy tetszett, lassan megáll mögötte s vár.
Egyenesen õt figyelte lesben. Szent irgalom !
Az nevetni kezd s õ hallani vélte kacaját.
De nem, nem hallott semmit mégse,
Ideges nevetés torzultan végzetes,
Falióra üteme és szívének verése
Lüktetett agyában, hömpölygõ fergeteg.
Érzi megérintik lebukó fejét, haját,
Ingó árnyat vélt a falon felfedezni,
Valami már remegõ vállát fonja át,
Szeme vibrálva e sejtelmet meríti.
"Szörnyethalok, ha meghallom szavát" - gondolta,
- Madár ablakára szállott, rikácsolt -,
Érezte ráhajol amaz hozzásimulva,
Õ imáért reszketett, lelkében bukdácsolt.
Nem tett semmit, csak ült ott merõen,
Gémberedett ujjai szorítják a karfát,
Moccanni sem tudott. Gyenge lenne õ ? Nem !
Kinn szél ringatta a fák száraz ágát.
S mint madarak, miket szétzilált az orkán,
Vijjogva röpködtek vad gondolatai,
A kín halálverítéket sajtolt reá,
Torka kiszáradt, még nem tudott kiáltani.
Hallgatta a kihalt, kopár üres szobán át
A vijjogást s lelkének üvöltõ szelét,
Egymáshoz koccanó fogainak vacogását,
Vélt árny körötte suhanó szellemét.
Egyszer csöndben megreccsent valami.
Felugrott. Tébolyultan felordított,
Oly halálos rettenettel, ahogy eddig senki
Még sose, majd némán a földre bukott.