Copyright: 2000. május 7.
Arany-lángú bús ragyogás
( Anyámhoz )
Néked mondom én ezt a verset,
a könyörtelenül rohanó idõben.
Tudjad, hogy örökre megtanuld,
mindig jelen vagy a sejtjeimben,
lüktetve áramló, zúgó vérkörömben.
Meg a csendes-bús néma elmúlásban
és a felsíró születésben, - meg még
a tiszta gyémánthangú gügyögésben,
de az elhalkuló õs-sóhajokban is.
Meg az ökölbe szorult intésben,
már szinte örökké, és mindig.
Itt élsz bennem, az összeszorult
mostoha, vad, szilaj szívemben.
Ahogy percrõl-percre felnövekvõ,
édes, kis csöpp terhed voltam én
ott, az õs-magzatvíz medencédben!
Már oly messze vagy az idõben,
és most már sorsomból kitaszítva
kiáltok fel, én a magas egekbe!
Mert még hiszékeny kisdedként is,
fiatalságommal, csak egyre Téged
dicsértelek, avagy áldottalak, úgy
szerettelek, hordoztalak legbelül
a becsapott buja nagy szívemben,
az emlékezés, zokogva is sajgó
idõtlen nagy útvesztõjében.
Mert én, most csak rád emlékezem,
örök tûz, fény, arany-lángú bús
ragyogás vagy, õsi, vad sejtjeimben
Te, ki az egyetlen, drága jó Anyám!
*